Az európai gondolkodást hosszú időn keresztül az újkor empirizmusa határozta meg. Ez volt jellemző a nevelési-oktatási elméletekre az első népiskolák tantervének kidolgozásakor, és a fejlődéselméleteket is sokáig a kizárólag tapasztalati úton megszerzett tudás hipotézise uralta. Ebben főként John Locke – azóta tévesnek bizonyult – “tabula rasa” felfogása dominált, mely szerint az újszülött semmiféle tudáskonstrukcióval, mentális-kognitív alappal nem rendelkezik, tisztán empirikus úton szerzi ismereteit. Még Jean Piaget átfogó fejlődéslélektani elmélete szerint is szegényesen strukturált az újszülött elméje, a fejlődés a szakaszok között minőségi ugrásokon (azokon belül mennyiségi gyarapodáson) keresztül valósul meg, a gyermek felfedező aktivitása hangsúlyos az interakcionista modelljében.
Saját hipotetikus rendszerének kritikai alapjait azonban már Piaget megteremtette, mikor a későbbi paradigmaváltást előkészítő kérdéseket vetett fel. Ezek egyike az értelmi fejlődés kiindulási állapota. Annál is inkább, mivel sem a felnőtt, sem az újszülött elméje nem egységes, hanem különböző részrendszerek, komponensek összessége. Ezért lehetséges, hogy bizonyos képességek elhatárolhatók. A területáltalános rendszerek olyan megismerési folyamatot vagy képességet jelentenek, melyek a megismerés tartalmától függetlenül működnek (pl. az emlékezet). A területspecifikus rendszerek ezzel szemben a világ valamely jól körülhatárolt aspektusára vonatkoznak (pl. a nyelvi rendszer, a vizuális rendszer és a szociális intelligencia).
Ezek között Noam Chomsky nevéhez fűződik a nyelvi modul vagy fakultás fogalmának bevezetése, mely a nyelvi tudást hordozza és feldolgozását végzi, így bizonyos fokú önállóságot élvez. A generatív elmélet feltételezi, hogy nyelvi képességünk eleve meglévő adottságokon nyugszik. Nyelvelsajátításunk során tulajdonképpen nem teszünk mást, mint ezt a képességet kifejlesztjük önmagunkban, miközben megtanuljuk anyanyelvünket, vagyis egyénileg alkotjuk meg szabályrendszerét. Ha azonban nyelvi lehetőségeink adottak, az összes emberi nyelv számára megközelítően azonosak, és léteznek minden nyelvre jellemző univerzális jegyek – valamint a nyelvelsajátítás folyamata is hasonló –, akkor lennie kell egyfajta egyetemes nyelvtannak. Ennek alapelvei túlnyomórészt többértékűek, és adott nyelv nyelvtanára jellemző sajátosság, hogy ezen elvek mely paramétereit használja fel.
Időközben tehát bebizonyosodott, hogy genetikai állományunk a tudás alapjait is tartalmazza, nem kizárólag szenzomotoros sémákat. Ez a kezdeti tudás erősen területspecifikus, bár akadnak területáltalános vonásai is. Az elme egy nagy egységet alkot, de részrendszerek összessége, moduláris szisztéma. E részrendszerek némelyike a világ igen körülhatárolt aspektusaira, szűk tudásterületre specializálódott. Ebből a felismerésből táplálkozott a konstruktivizmus, mely a gyermek fejében megalkotott tudásra és annak belsővé tételére, sémákba rendezésére helyezi a hangsúlyt. Vagyis a gyermek nem passzív befogadója az őt ért ingereknek, információknak, a világmodell az elméjében konstruálódik meg. A séma a tudást hordozó belső reprezentáció, mely a fejlődés különböző fokain állhat. Ezeket a tudáskonstrukcióinkat – melyek tkp. idegrendszeri események vagy folyamatok, agyi entitások – életünk során sokszor módosítjuk, néha csupán érintőlegesen, esetleg egészen átrendezzük, átvariáljuk azokat, többet (vagy több sémarészt) összevonunk, időnként teljesen újat hozunk létre. A fejlődést, a sémák és a külvilág kapcsolatát két alapvető folyamat határozza meg: az asszimiláció és az akkomodáció.
Az asszimiláció lényegében a külvilág valamilyen szintű “hozzáigazítását” jelenti a meglévő sémához, míg az akkomodáció során a séma a külvilágnak megfelelően alakul (tanulás). Ezek a tényezők állandó, dinamikus egyensúlyban kell legyenek egymással. A csecsemő tehát nem “tiszta lappal” jön a világra, a tudáskonstrukciók alapjai ott vannak a fejében. Megalkotja a világról való tudását, elméleteit, forgatókönyveit, létrehozza az anyanyelvét, s ebben mi aktív katalizátor-szerepet tölthetünk be. Tudással születik, ám felelősek vagyunk fejlődéséért.
Összefoglalva: Életét születésekor egyikünk sem olyan palatáblával kezdi, melyre a nevelő-oktató bármit írhat, melyről bármit letörölhet és melyen bármit felülírhat, tehát ami a tanító kénye-kedve szerint alakítható, mint azt az empirikusok gondolták. Hanem egy olyan szerkezeti vázzal, sőt, elemi "kognitív épülettel", melyre fokozatosan felépítjük az egyre összetettebb konstruktumot, a váz egyes részegységeit, és az építményt rengetegszer, néha gyökeresen átépítjük. S amely időnként felszínesen, adott esetben mélyrehatóbban átalakul, attól függően, a környezet hatásait és információit, a világot hogyan dolgozzuk fel, és akármilyen ez a hatás és/vagy információ, beépítjük-e tudáskonstrukcióinkba. Mindannyian elejétől fogva világrakók vagyunk.
