Életet mindig az ad a létnek, ha fátumában az akarat kifejeződik. Mint ahogyan egy sorsszerű nyárban szél támad, hogy enyhet nyújtson a vándornak, vagy ahogyan egy nyári zápor zúdul a kitikkadt földre. Ez az akarat a természeté: a fönnvaló gondviselése, melynek áldásában még az is részesül, aki meg van győződve az anyag mindenhatóságáról. Az anyag is csak úgy válhat létünkké, ha szellemi lényege életet lehell belé. Szabad akaratunkon múlik, hogyan élünk vele, hogyan válik általunk életté.
A nyári túrákon a mentális erő még hatványozottabban szükséges, mint a többi évszakban. A teljesítőképesség határán mozogva, a holtpontot elérve, mikor a cél szinte délibábnak tetszik, az aszaló kánikulában, mikor csak a fák sűrű lombja jelent árnyékot, elég egy hirtelen támadó szélroham, a lombozatot, a hegyvidéki erdők koronáját felkorbácsoló, azokon hullámszerűen végigfutó, hűsítő légmozgás, hogy a kimerültségen erőt vegyünk, és újult erővel vágjunk neki a csúcstámadásnak. Ilyenkor szinte magától értetődően történik minden: a táv hátralévő részén olyan, mintha fizikai erőkifejtés nélkül haladnánk kitűzött célunk felé.
