Civilizációnk fenntartása és – fogjuk fel felelősen! – megmentése szempontjából most már valóban létkérdéssé vált, hogy a rendszer ható részeként tudjuk-e értelmezni. Kulcsfontosságú lesz ebben a szemlélet- és attitűdváltásban az (át)értékelés, hiszen a rendszer – vagyis túlburjánzó szövetként a szervezet – erőforrásainak végletes kiszipolyozását el kell hagynunk ahhoz, hogy fennmaradjunk. A globális cinizmus fenntartása civilizációnk és kultúráink végét jelent(het)i. Többé nem tehetünk engedményeket, nem alkudozhatunk az érdekeink mentén. Vagyis az értékelés műveletét kutya kötelességünk elvégezni ahhoz, hogy a rendszer – a szervezet, melynek szövete vagyunk – de(kon)struálását megalkuvás nélkül negatívan ítéljük meg, véget vessünk a "post-truth" korszaknak. Nyilvánvaló, hogy a közösségi szellem bizonyos archaikusabb jegyeit (talán egy stabilabb értékhierarchiát) is fel kell élesztenünk. Ám nem öncélúan, hanem létérdekből.
Az értékrelativizmust az emberek közösségei meg fogják haladni. A társadalmi válságjelenségek, az elidegenedés (nem az individualizmus!), a totalitárius, kollektivista eszmék (nem a közösségi szellem!), a terrorizmus, a fundamentalizmus – a nyugati kultúrában is! –, a nihilizmus és a populizmus is mind-mind ennek vadhajtásai. Létkérdés, hogy az ember ismét a rendszer részeként – a bioszféra mint szervezet élő szöveteként – aktivizálja-e szabad valójának alkotó erőit, vagy az őt tápláló, de általa, az ember által járomba hajtott anyatermészet leigázását folytatja-e. Él-e – és hogyan él – hagyományai és vívmányai konstruktív részével. Ezt fölfoghatjuk paradigmaváltásként is a posztmodern kurzus kifutása után.
