Immár elvitathatatlanul a tavasz derekához érkeztünk. Diana istennő az erdő szellemét is fokozatosan feléleszti. Szombati túrám elején az egyik ház udvarán dühödt kecskebakok öklelődztek, feljebb egy birtokon az itatóhoz gyülekező szomjas birkanyáj bégetett kórusban, a lovastanya telkén pedig paripák legelésztek szerteszét. Az ízeltlábúak is minden ízükben egyre elevenebbek csakúgy, mint ahogy az emberek a szőlőben. A madárszó miriádja útitárssá lett újra. A derűs idővel szinte nyárkezdetet nyert a természet.
A sárga sávon (és a vele egy darabig együtt haladó Mária-zarándokúton) az erdőbe érve sárnak alig nyoma. A rengeteg most még ritkás, kibújni igyekvő hajtások sora, a fűfélék frissen kihajtva üdén virítanak. Az ösvényen végig favágások maradványa. Végül is nem a kaszálónál fordultam Noszvajnak, hanem előtte, egy tisztásnál, a Via ad Szomolya kezdetét jelző útelágazásnál kanyarodtam el Síkfőkút felé. (Itt válik el az eztán külön futó szomolyai út a sárga sávtól, én az utóbbin haladtam tovább.) Így barangolásom a Király-réten keresztül vezetett, majd többek közt a Czakó- és az Ibolyás-tetőn átkelve a De la Motte-kastély irányába tartottam. A Halyagost jelölő táblánál támadt egy ötletem. Síkfőkutat miért érintsem, mikor nem feltétlenül kell, ha rövidíteni tudok? Ezért irányt váltottam: áttértem a sárga keresztre, hogy közvetlenül jussak Várkútra. Viszont ez ugyanúgy a noszvaji műúthoz vezetett, mint mikor az elmúlt hétvégén az ellenkező oldalról tettem egy kitérőt idáig. Ahogy akkor is, most is visszatértem a fő csapásra: akkor a hollóstetői, ez alkalommal a síkfőkúti ösvényre. A döntéssel persze némi időt vesztettem.
Mégis Síkfőkútra tartottam tehát, a sárga sávon egészen a Noszvajt határoló szőlőkig mentem. De nem ereszkedtem le a kastélyhoz, hanem egy újabb irányváltással a sárga négyzeten a tufabánya mellett elhaladva jutottam ahhoz az ösvényhez, amelyik egy éles fordulattal levezet Síkfőkútra. Megérkezve a vízparton elköltöttem ebédemet, kicsit elidőztem, de utána azon nyomban megiramodtam Várkút felé a zöld négyzeten. Odaérve most már sietősen tértem rá a zöld és a piros, az ismételt elágazástól csak a piros sávon folytatva a Hollóstető irányába vivő útra. (A piros és a zöld sáv Várkúttól az elágazásig egy vonalon fut, onnan a zöld az innen már nem messze fekvő Felsőtárkánynak, a piros pedig Hollóstetőnek tart.) Ám ekkor már erősen időszűkében voltam. Vagyis a filmszerű panorámájú Kövesdi-kilátót keresztezve végül csupán a Csák-pilist jelző tábláig gyalogoltam. Itt elfogyasztottam a maradék elemózsiámat, s miután szorított az idő, megfordultam. Visszafelé már nem Síkfőkúton vitt keresztül az utam (nagy kerülő lett volna), hanem a jó öreg Nagy-Eged felé tértem vissza Egerbe, mint legutóbb.
