Ígéretemhez híven a mai bejegyzésemben két további, a samanizmus "regeszerű" eredetéhez fűződő mítoszt ismertetek. Ezek egyike szintén a sas mint központi totemisztikus lény köré szerveződik. A szüzsé szerint egykor ugyanis a sas egy fiatal, szép sámán volt, aki sassá változva nyugatra repült, majd visszatért szülőhelyére, s ismét felvette emberi alakját. Ezután újfent sassá változott, de most kelet felé szárnyalt, s történt pedig, hogy útközben felkeltette érdeklődését egy útjába kerülő tetem. Sas voltából adódóan nem tudott ellenállni a csábításnak, és lecsapott rá, lakmározott belőle, nem tudta viszont, hogy tisztátalan döghúst evett. Erre csupán akkor jött rá, amikor - miután jóllakottan megpihent - visszarepült földjére, és hiába próbálkozott, immáron nem tudott visszaváltozni emberré. Nem tehetett mást, tudását átruházta egy halandó emberre, aki ezt azóta nemzedékről nemzedékre továbbadja utódának, a mindenkori új sámánnak. Maga a burjátok védőszelleme lett, s éppen ezért tilos lőni rá. Ha azonban előfordul, hogy egy ember két sas közül egyet íjával eltalál és elejt, az életben maradt Olihon szigetére - az Olhon-sziget a Bajkál-tó legnagyobbika - repül, ahol társát rendre megtalálja. S láss csodát: másnap már újra együtt repülnek!
Sámánok azonban korántsem csupán férfiemberek lehetnek, sőt! Koreában pl. a sámánok túlnyomó többsége nő, amely státusz a tradicionális társadalmi keretek közül való egyfajta kiemelkedésüket is jelenti. Ám nemcsak itt tapasztalható ez a jelenség, Belső-Ázsia többi részén is jelentős szerepet visznek a samanisztikus tevékenység művelésében a szebbik nem képviselői; erre utal az a mítosz is, amelyik Sosolokról, az első sámánasszonyról szól. Történt ugyanis, hogy az égi ezer Buddha megteremtette az embert és a kányamadarat, utóbbit azzal a szándékkal, hogy megóvja az embert a csötgör-ördög mesterkedéseitől. Az emberek viszont hűtlennek bizonyultak a felsőbb elrendelés szándékához, és gyermekeik nyilazni kezdtek a kányamadárra, aki ezért Buddhának panaszkodott. A bölcs Buddha eképpen okoskodott: "Ha megbüntetem az embereket, azzal csak azt érem el, hogy törvényeimnek még kevésbé fognak engedelmeskedni. Sokkal okosabb tehát, ha a teremtés újdonatúj koronáit - akik ekkor még igencsak naivnak bizonyultak - olyan isteni tudásban részesítem, mely fölismerteti velük a világ törvényszerűségeit, nem bántják többé a szent madarat, óvakodnak a csötgörtől és engem is jobban fognak tisztelni."
Megparancsolta tehát a kányának, hogy menjen az emberek közé és adja nekik a varázserejét. A kánya megértette az utasítást, felröppent, s amint megközelítette az emberek lakta földet, lefelé ereszkedtében megpillantott egy juhterelés közben messzire tévedt leányt. Álmot bocsátott reá s átadta neki mágikus erejét. Amikor a lány fölébredt, megdöbbenve tapasztalta, hogy gondolataiban minden tisztán tükröződik. Hazaérve a bátyja már várta, méghozzá rettenetes haraggal, hiszen húga három teljes napra eltűnt a nyájjal, s meg akarta ölni ezért. Ám mielőtt gyilkos szándékát beteljesíthette volna, csodák csodájára ájultan esett össze. Senki nem tudta, mi baja, mi lelte, mi lehet az a titokzatos betegség, amely a fiatal, életerős fiút megtámadta. A lány ekkor behívta bátyját a jurtába, ráfektette egy fehér nemezre (a fehér mindenkor szakrális szín), s a jurta egyik tartóoszlopát - a világfa jelképét - állította mellé. Ezután egy különös szertartásba kezdett, melyet mindenki csodálkozva szemlélt. Ekkor azonban bátyja öntudatra ébredt és meggyógyult; húga, Sosolok lett az első sámánasszony.
