1.) A samanizmus kezdete
A különböző régészeti leletek - sziklarajzok, kőemberek - tanúságtétele szerint a samanisztikus elképzelések megjelenése a paleolitikumra vagy a neolitikumra tehető, ám ebben a kérdésben nagyfokú bizonytalanság észlelhető az erről való tudományos diskurzusban. Az első, ide kapcsolható tárgyi emlékek különféle ábrázolások, sziklarajzok, az ún. "szarvasos kövek" - utóbbiak Kínától Európáig szinte az egész tárgyalt területen előfordulnak, sőt: a Kárpát-medencében, ill. az Elba vidékén is megtalálhatóak. Megfigyelhető ezeken a szarvas mint totemállat és a napkorong mint asztrális jelkép szoros kapcsolata - vagyis a totemizmus már igen korán megjelent, szimbiózisban az asztrális szférához fűződő hiedelmekkel. A szarvas mint feltételezett állatős és az asztrális jelképek mellett fontos motívum még az öv - megelőző bejegyzésemben nagy vonalakban bemutattam, ez utóbbi mennyire fontos szerepet tölt be a pusztai népek életében, hiedelemvilágában.
A szarvas tehát mint feltételezett ős jelenik meg ezen ősi ábrázolásokon, s természetszerűleg - a totemizmus lényegéből fakadóan - egyfajta vezetői szerepet is betölt, aki az egész nép sorsát meghatározza. Az állatős egyúttal harcos, aki népét a hadakozásban is vezeti; ellenben érdekes, hogy gyakran áldozatként ábrázolják, akit valamely mitikus ragadozó győz le, utalva ezzel a törzsek harcára, a törzsért vagy nemzetségért hozott áldozatra. A legősibb ábrázolásokon a kovácsmesterség is megjelenik, mint az a fontos tevékenység, szaktudás, amelynek szinte mindig szakralitást tulajdonítanak.
2.) A samanizmus mitológiai háttere
Az írásbeliséggel rendelkező kultúrák általában megegyeznek abban, hogy egy egységes mitológiai rendszerrel rendelkeznek. A belső-ázsiai népekről ez nem mondható el, ill. csak korlátozott mértékben: többnyire ilyen egységes mítoszrendszerrel nem találkozhatunk, ám a török és a mongol népek eposzaiból mitológiát állíthatunk össze, amelyben kirajzolódnak a főbb motívumok, sajátosságok. Minden mitológiai rendszer közös azonban abban a tekintetben, hogy a világ keletkezésére vonatkozó, azt magyarázó, valamint eredetmítoszokat és a világ pusztulását előrejelző, apokaliptikus mítoszokat képes felmutatni. Tekintsük először az előbbieket!
Vallási ismereteink talán annyiban eligazítanak, hogy ismerünk a világ teremtését bemutató szüzséket, ám e hidelemrendszereket vizsgálva két, markánsan kirajzolódó szüzsétípust kell elkülönítsünk és különválasszunk. A kérdés ugyanis ebben az esetben olyasformán merül fel: vajon a világ kezdettől fogva, eredendően, önmagától létezik-e, jön-e létre - ennek magyarázatára születtek a világ keletkezését bemutató mítoszok -, vagy valamilyen teremtő erő, transzcendens lény hozza-e létre - ennek magyarázatára szolgálnak a világ teremtésének folyamatát ábrázoló mitologémák. Nyilván meghatározza az adott népet, kultúrát, hogy e struktúrák közül melyik található meg náluk, s ez alapján kirajzolódnak az adott kultúrára, kultúrkörre jellemző fontosabb struktúraalkotó jegyek.
A belső-ázsiai népek hiedelemrendszereinek jellegzetes motívuma a világfa, ill. az életfa: utóbbit úgy kell elképzeljük, mint egy függőleges (világ)tengelyt, mely a rétegesen elképzelt világok között jelent átjárást. Ez egy bizonyosfajta háromosztatú világképet takar, amely azonban alapvetően kétpólusú: mindez annyit tesz, hogy egyfelől az emberi világra és a transzcendens szellemvilágra osztható, utóbbi azonban két szférával bír: a felső és az alsó világgal. S a samanisztikus elképzelések immanensen következnek e világmodellből, hiszen a sámán az az egyedüli, az emberi világban emberként született lény, aki képes a világok közötti határok áthágására.
A belső-ázsiai világfa motívuma hasonlatos a hindu mitológiában jelenlévő világhegy motívumához. Ez viszont korántsem jelenti azt, hogy átvétel lenne, bár a hindu mitológia archetipikus motívumai közül jó néhány - leginkább a buddhizmus közvetítő hatásának köszönhetően - természesen megjelent Belső-Ázsiában, s a vallási szinkretizmus jelenségének köszönhetően tovább alakította az itt élő népek hiedelemrendszereit, egyfajta népvallássá formálva azokat. A buddhizmus elterjedésének köszönhető például az a hindu mitológiából származó, jellegzetes mitologéma, mely szerint a Méru-hegy mint köpülő forog a világtengerben / -óceánban / tejtengerben, s ebből a mozgásából származnak a világegyetemet befolyásoló, különböző asztrális jelenségek. E rendszer azonban a jó- és rosszakaratú démonok áldásos, ill. áldatlan tevékenységének köszönheti működését: e démonikus lények a világkígyóval hozzák mozgásba a struktúrát. A Méru-hegynek felel meg a belső-ázsiai népek mitikus elképzeléseiben szereplő Szümber-hegy.
Egyes finnugor és szibériai mítoszok a tenger aljáról fölemelkedő földdel magyarázzák a Föld kialakulását. Adott esetben az istenség térde is funkcionálhat teremtő erőként, ehhez hasonló elképzelésről a Kalevalában is olvashatunk. Egy másik ilyen tipikus, a Föld létrejöttét magyarázó mitologéma a világfolyás kettétörése mint a látható világ keletkezéséhez vezető történés - ebben egyfajta "tojásmotívum" érhető tetten: a szétválás, szétválasztás rítusa. Továbbá a tűz csiholása is lehet a világteremtés eszköze: ekkor jellemzően valamely istenség szikrát pattint, a másik tüzet éleszt - ezen elképzelésben szintén erős buddhista hatást feltételezhetünk. A későbbi korokban neves történelmi személyiségek - mint Dzsingisz vagy Csagatáj - is megjelenhetnek teremtőként.
Végül térjünk ki röviden a világ pusztulására, az apokaliptikus mítoszokra. A legjellemzőbb ezek közül a tejtenger tűzzel való kiszárítása, melyet egy apokaliptikus tűzvész idéz elő.
