Az egyszeri emberfia meglehetős ambivalenciával tekint az élsportra. Mikor a sorozatos doppingbotrányok és űreredmények láttán kirajzolódik előtte az a hatalmas, mértéktelenül elüzletiesedett, az egyéni és a csapatteljesítményeket embertelen csúcsokra járatni akaró, sokszor nemzeti doppinglaborokon nyugvó (vegy)iparág, eszébe jut a Pierre de Coubertinnek tulajdonított (valójában az Henri Didon domonkos pátertől származó) "Citius, altius, fortius!" hármas jelszó. No, igen, gyorsabban, magasabbra, erősebben. De ilyen áron, ennyi pénzből és ilyen töméntelen haszonért? S emellett szinte már abszurdnak hatnak Coubertin Óda a sporthoz című költeményének sorai.
Persze ugyanúgy leülünk a televízió elé megnézni a legjelentősebb világversenyeket, sporteseményeket, a legnagyobb, legmagasabban jegyzett, legismertebb, legnépszerűbb, példaképnek tekintett (és világszinten is leginkább szponzorált) sportolók csúcsteljesítményeit, a nemzeti válogatottak és a nemzetközi szinten jegyzett klubcsapatok meccseit. Holott tudjuk, sejtjük, hogy jóhiszeműen járunk el, mivelhogy – nagy valószínűség szerint – ezek közül számos emberfeletti/embertelen teljesítmény segédeszközöknek, doppingszereknek köszönhető, "csalásnak" tudható be – amíg bizonyos doppingszereket nem legalizálnak, elismerve a status quo-t. De hisszük, mert hinni akarjuk, hogy kedvenc csapatunk a fair play-t (?) és a sport nemességét képviselve győzte le riválisát. Az élsportot körülfonó kultusz értéke felbecsülhetetlen. Egy-egy hazánkfia vagy hazánk csapata győzelmét pedig saját személyes sikerünkként éljük meg, egy-egy ilyen diadal nemzeti büszkeségünket táplálja, kvázi mozgósító erővel bír.
És itt jön a képbe a tömegsport és maga a mozgás szeretete és szüksége. Nemcsak arról van itt szó, hogy több gyerek jelentkezzen az egyesületeknél sportolni, többen menjenek le a grundra, rúgják a bőrt a dühöngőn vagy menjenek le futni, kocogni a stadionba. Hanem arról, hogy egy olyan országban, mely világviszonylatban is a halálozási statisztikákat vezeti számtalan súlyos egészségügyi probléma esetén, többen és többet mozogjunk. Többet menjünk ki a szabadba, több időt töltsünk a természetben kirándulással, túrázással vagy csak egy laza kis piknikkel. Vagy akár egy munka utáni sétával a városban. Ne feltétlenül fogadjuk meg a jó öreg – egyébként a legtöbb esetben frappáns és bölcs mondásairól, replikáiról, riposztjairól híres – Churchill hosszú életre vonatkozó tanácsát. Nem ez a titok. Hanem az, hogy az élet ne egy lassú öngyilkosság legyen a dohányzásnak, túlzott mértékű alkoholfogyasztásnak, stresszes és egészségtelen életmódnak köszönhetően.
Mindezt most a saját bőrömön is érzem. Mivel február óta – részint tán a csalárdul változékony időjárásnak is köszönhetően, részint a saját felelősségemből – magas vérnyomással, hipertóniával küszködöm. Ez a közérzetemen is sokat rontott, ami természetesen kihat az életminőségemre is. Nem nagy ügy, mondhatnánk, sokan vannak hazánkban, akik akut magas vérnyomással küzdenek. De igazán nem szeretnék beállni abba a sorba, amelyik azon az úton halad, mely a későbbi komolyabb népbetegségek, halálozási okok felé vezet. Ebben a tekintetben hadd legyek inkább nonkonform. Elhagytam a dohányzást, mérsékeltem az alkoholt és igyekszem tartózkodni a stressztől is, már amennyire ez lehetséges. Ahogyan azt a HBB is énekli: www.youtube.com/watch?v=0HhdXZyFe0g. A saját érdekemben. Amint összekaptam magam, folytatódhatnak a túrák, terepbejárások is.
S utána mozgás, nyomás a szabadba!
