Az előző bejegyzésemben kifejtettem, hogy a korszakolásra metaforákat használunk. Ezek egyike a határ, amely az éles, szakadásszerű vált(oz)ásokra kiválóan alkalmazható, pl. az 1945-1948 utáni magyar irodalomra is. Ám a vált(oz)ások többnyire nem szakadásszerűen történnek. Ebben az is szerepet játszik, hogy sok esetben nem szükségszerű, hogy ezek a vált(oz)ások bekövetkezzenek. Példának okáért: 1989-ben a jelentős strukturális átrendeződés ennél kisebb volumenű kulturális, irodalomért(elmez)ési módosulást vont maga után, hiszen a főbb befogadásesztétikai változások egy meghatározó része már korábban lezajlott. Másrészt egy gyökeres szakítás a korábbi kánonnal, irodalmi hagyománnyal nagy veszteségeket is okozhatott volna. Pl. József Attila költészetének korábbi egyoldalú szemlélete, a szerző "proletárköltőként" való elkönyvelése miatt az irodalomtörténeti és -elméleti vizsgálódások számára az alkotó háttérbe is szorulhatott volna, de szerencsére nem ez történt. Ám a József Attila-értésben történtek valamiféle változások, bár ezek már korábban elkezdődtek.
A hatvanas évek végén a "hardver" fogyasztói oldala, az olvasói szokások is megváltoztak. Ennek magyarázatához nem elhanyagolható annak ténye, hogy a kultúra és a tudat is megváltozott. A vers és a költő az a szereplő, aki személyével és alkotásával is a legintenzívebben képes szimbolizálni a közösségi tudatot. A romantika korától kezdve a költészet töltötte be ezt a funkciót. A hatvanas évek végén azonban visszaszorult a versolvasás – itt elsősorban a nem iskolai versolvasásra gondolva. A szimbolikus helyet a próza vette át, nem is kifejezetten a novella-, hanem a regényolvasás. Manapság azt láthatjuk, hogy egy jó verseskötet kb. ezer példányban fogy el, egy jó regény kb. háromezer példányban.
