Azt, hogy van történetünk, a változásokból érzékeljük. A történetek elbeszélésének nincsen saját nyelve. A világ elbeszélésére nincsenek kitüntetett nyelvek, amelyek csupán erre alkalmasak, ezért azt metaforákkal beszéljük el. Mindez alátámasztja Nietzsche azon gondolatát, miszerint a fogalmak metaforikus eredetűek. Most vegyük sorra, milyen fogalmaink vannak a korszakolásra!
Az egyik ilyen fogalom a korszakhatár. A politikatörténetben észlelhetünk nagyon markáns határokat pl. háborúk és/vagy az uralmi rendszerek megváltozása esetén. Ezek alapvető strukturális változások, a kultúra nem kapcsolódik egyértelműen ezekhez – habár ez utóbbi eset is előfordulhat, mikor a markáns rendszerszintű változás a kulturális életre is erős hatást gyakorol. Pl. ha azt mondjuk, hogy Európa történetében markáns változás a II. világháború és annak lezárulása, Kelet-Közép-Európában még markánsabb ez a változás, hiszen egészen alapvető strukturális módosulásokkal, mozgásokkal, gyökeres átrendeződéssel kapcsolódott össze. Ez a kultúrában is igen határozottan, karakteresen jelentkezett, gondoljunk csak folyóiratok betiltására, írók elhallgat(tat)ására. Ma, visszatekintve ezt az 1945-1948 között lezajló folyamatot egy szakadásszerű változásnak látjuk.
Ugyanakkor a korábbi hagyományok sem vesztek el nyomtalanul. Emelett a kultúra története(i) során rendre azt tapasztaljuk, hogy egy-egy szakadásszerű változás korrekciója is végbemehet – ahogy történt ez a magyar irodalomban is. A hatvanas évek végén jelentős poétikai változás megy végbe mind a prózában, mind a lírában, részben a drámában is, s mindez elnyomja tudatunkban a korábbiakat (pl. Fejes Endre, Somogyi Tóth László). Az ekkor jelentős poétikai változást előidéző fiatal szerzők – Tandori, Nádas, Konrád, Esterházy, Kertész – mellett részt vesznek benne náluk jóval idősebb alkotók is – Weöres, Pilinszky, Ottlik, Nemes Nagy – egyfajta "apa-" vagy "anyafigurákként".
Tehát ez korrigálja az 1945-1948 között végbement szakadást. Érdekes és szimbolikus jelentőségű, hogy ez a Nyugat első nemzedékének bizonyos átírásával kapcsolódik össze. Pl. Ottlik magával hoz egy bizonyos Kosztolányi-olvasatot, Nemes Nagy magával hozza a Babits-újraolvasatot. Más szerzők, akik addig megingathatatlan helyet foglaltak el a kollektív irodalmi, irodalomtörténeti tudatban, már kevésbé jelentősek. A hatvanas évek végének poétikai változásai a század eleji magyar irodalmi kánon újraértékelését is magával hozzák. Ennek a változásnak a leírására azonban már nem alkalmas a markáns határ, mert nem tudja jelölni, hogy ez a változás az olvasói tudatban, a világtudatban történt.
