Ha jellemeznem kell az alkotói habitust, melyet Julio Cortázar képvisel, akkor azt mondom: az a lehetséges habitusok közül maga az alkotói. Ezzel nem a véleményemet akarom palástolni, és nem is akarok kitérni a véleménynyilvánítás elől, csupán szimpatikus nekem, hogy ezek közt a prózában szőtt modern, az örkényi groteszkkel és a dél-amerikai mágikus realizmussal egyaránt összeköthető balladák közt (a gyűjteményes kötet magyar kiadásban: Az összefüggő parkok, Kriterion, 1983) akad egy posztmodern megnyilvánulás, szinte az író ars poeticája; azé az íróé, akinek a legfőbb célja éppen az, hogy ne lehessen kiismerni. Egy kicsit ködösen fogalmazva – Cortázar gondolatmenetét követve: az ég soha nem elég tiszta, azok a bizonyos felhők mindig ott úsznak, keresztül-kasul az alkotáson.
A jó öreg Cotázar – mint minden halandó ember, akinek ötletei vannak – valami különös tudásvágytól vezettetve megfogalmaz egy kérdést. Másnap felkel, fogat mos, vékony kis cetlikre tépi az előző nap teleírt papírt, "romjain" dohányt sodor – ha nem sodor, a cigarettatárcájából vagy a gyűrött dobozból előszed egy Gauloise-t (mint annyi Cortázar-novellában) –, rágyújt és szenved. Vajon miért? Mert – ritka hasonlattal élve – lassan ölő méregként megint "elpöfékeli" az ötleteit. Azonban "a kérdés még mindig ott lobog" – egy találó és a helyzethez talán illő sor egy diákantológiából. Mert amíg a papír üres, meg kell tölteni tartalommal, "fogyaszthatóvá" kell tenni, a kritikákat – bizony – "mellre kell szívni", és végül: ki kell engedni a fáradt gőzt. Ez az individuális része a dolognak, külön kis szertartás, nem elhanyagolandó; azonban a dohánypapír magától ég, a nyomtató önállóan dolgozik, a kémiai folyamatok előhívják a képet. Miénk ez a kép? Nem, senkié: ez csak egy jel, méghozzá magáé a jelé.
Ha újraálmodunk valamit, akkor az egy új álom lesz, ami csak emlékeztet a régire, ha egyáltalán volt régi. Az előzmény nem a mű valóságának egy része, hanem egy külön valóság. A bűn elkövetése sem a bűnhődés egyik szegmense (csak a büntetés kiszabásáé), amaz a kinti, ez a benti világ. Ha létezik egyáltalán műalkotás úgy, mint "a valóság leképezése", akkor az egy fiktív fogalom, ideaként lebeg a levegőben, és – visszatérve Cortázar dilemmájára – valakinek el kell kezdeni. "Az igazság pedig többé nem egy!" – kiáltott fel egy posztmodern-elemző a hatvanas évek fordulata utáni időszakra utalva. Érdekes összehasonlítani azzal, amit Cortázar mond a művészi igazságról: "...egyszerűen csak az igazságot mesélem el, ami csupán az én igazságom, és akkor már nem igazság, kivéve a gyomrom számára, és annak a szeszélynek a számára, hogy nekifussak és végezzek valahogy ezzel, lesz, ami lesz."
Nos, ha már itt tartunk, ezek után nem dőreség-e azt gondolni, hogy az igazság tőlünk független, önálló, erkölcsi alapokon nyugvó entitás, amelyet ma is sokan keresnek, és amely szigorú bíraként gyakorta rákoppint az orrunkra? Nem kellene inkább úgy kezelni, mint egyszeri, futó kalandot, "egyestés" viszonyt, mely holnap már a másik arcát mutatja, az "odaadó" helyett a "szipirtyót"? Hát ennyire ki lennénk szolgáltatva az igazságnak, a magunk igazának? Cortázar egyértelműen igennel felel.
Ha így véljük, mindannyian abban a sötétkamrában ülünk és várunk, ahol Michel a képet előhívta és a nagyítást elkészítette. Számunkra is megelevenedik a fotó – de már egy másik és más módon –, mi is kétségbeesünk, mert még az általunk választott világot sem vagyunk képesek átfogni, befolyásolni, mert ahogy a történet megírja, a sötétkamra előhívja önmagát.
