Az emlékezet nem csupán elevenen tart, hanem gyakran ki is töröl. Bizonyos kulturális hagyományok egy változás folytán kitörlődhetnek, pl. a felvilágosodás kori magyar irodalom bizonyos szempontból, részben vagy egészében kitörli a középkori magyar irodalomhoz fűződő emlékezetünket. Az emlékezetstruktúra helyreállítása ilyenkor csak részlegesen vagy egyáltalán nem tud végbemenni. Márton László Testvériség című regénytrilógiájában visszamegy Dugonics Etelkája elé, mondván: nem ez volt az első magyar regény, hanem a Kártigám (Kartigam). A Testvériség lapjain unos-untalan felbukkannak a Kártigám című regény kéziratából előbújt figurák. A regény "eredetije" egy Menander álnevű német szerző 1723-as műve, amely Mészáros Ignác fordításában, pontosabban átdolgozásában jelenik meg Pozsonyban 1772-ben, s mint ilyet az első magyar regényként, illetve az elkövetkező évtizedek átütő sikerű olvasmányaként tartja számon az irodalomtörténet. A kéziratot bőszen olvassák a Testvériség szereplői, annak lapjai minduntalan ott repdesnek körülöttük, és a Kártigám néhány szereplője a történet végére főszereplővé lép elő. Tehát egyrészt itt annak lehetünk tanúi, hogy egy viszonylag kései regény újraírja a magyar történelem, ill. történeti és irodalmi emlékezet alapismereteit. Másrészt ez arra is rávilágít, hogy Márton regényét olvasva nem csupán kortárs irodalmat olvasunk a műhöz tartozó emlékezetstruktúrák működ(tet)ése miatt.
E struktúrákat a hozzánk közeli múlt sokkal dinamikusabban írja át, mint pl. a hatvanas években fontos olvasmányok. A Mesterházi Lajos, Vadász Ferenc vagy éppen Berkesi András nevéhez fűződő szocialista lektűrök, illetve Fejes Endre, valamint Déry Tibor regényei mára gyakorlatilag kihullottak az olvasási kultúrából, még a közülük messze kiemelkedő Déryt sem nagyon olvassák. Szabó Magdának viszont érdekes reneszánszát figyelhetjük meg, ill. ő az a szerző, akinek kedveltsége folyamatos volt az elmúlt évtizedek során; a felsorolt szerzők közül szinte egyedül ő az, akit ma is olvasnak. Kétségtelen, hogy időközben végbement egy jelentős változás, amely átalakította az olvasási kultúrát és az olvasás kánonját is. Ennek során számos mű és szerző kiesett, helyükre mások kerültek. Arra, hogy valójában mikor ment végbe ez a gyökeres változás a magyar irodalomban, valóban gyökeres volt-e, hosszas átmeneti időszakkal számolhatunk-e, a következő posztomban keresem a válasz(oka)t.
[Márton László citált regénytrilógiája mellett lásd még az alábbi műveket: Darvasi László: A könnymutatványosok legendája, Grendel Lajos: Éleslövészet, Háy János: Dzsigerdilen, Láng Zsolt: Bestiárium Transylvaniae, Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka, Spiró György: Az Ikszek, A jövevény, Fogság.]
