Posztjaimban újabban minduntalan fölbukkan a fenntarthatóság az emberi kultúrafölfogás egyik alappilléreként. Sőt, továbbmentem, és a kultúrát mint olyat magával a fenntarthatósággal azonosítottam. Úgy vélem, nem túlzás azt állítani, hogy amennyiben a kultúra azonos a fenntartható civilizáció lényegével – azon törekvéssel (akár anyagi, akár ha szellemi vagy természeti kultúrjavakról szólunk), hogy bizonyos jelölőkhöz és a hozzájuk tartozó megfejtési kulcsokhoz a következő nemzedékek is hozzájussanak –, e kultúrafölfogás legfontosabb szegmense éppen az, hogy fönntartható-e az emberi civilizáció dinamikus egyensúlya az őt bennfoglaló rendszerrel.
A civilizáció rendje – kulturális (társadalmi, gazdasági, ideológiai stb.) értelemben – ugyanis hosszú évezredekig garantálta a rendszer és részrendszerei fenntarthatóságát. Mármint azt, hogy az emberi civilizáció – mint bonyolult részrendszerek egymásra kölcsönösen ható hálózata – működésével nem gátolta az összrendszer működését, s így nem tört saját létére. Habár ez sem maradéktalanul igaz, hiszen a bioszféra, a természeti rend kizsákmányolása (jobb híján éljünk ezzel a fogalommal, nevezzük annak a mechanizmust) már a kezdetektől elkezdődött. Ám gátló tényezőként, mintegy ellensúlyként fékezte e kizsákmányolást a morál, akár valamilyen szakrális rend, akár bármilyen etikai (alapozású) rendszer köntösében. A mindenkori ideológia lényegében az igazság meghatározásának, illetve ösvénye kijelölésének igényével lép föl, valamilyen (még ha materiális filozófia is az alapja) idealisztikus – gyakran egyenlősítő – törekvést – sokszor agresszív módon – igazolni akarva, míg a morál a természetes („anarchikus”) szabadságvágyat tartja kordában, pontosabban kordák közé szorítja/tereli, hogy a rendszer esetleges megbolygatásával annak dinamikus egyensúlya ne boruljon föl. Fenntarthatóság alacsony technológiai szinten.
Amit a fölvilágosodás hozott az európai kultúra számára, szinte minden tekintetben pozitívnak mondható. Nem csupán azért, mert egyenlőbbnek tetsző társadalmi berendezkedések, sikeresebb gazdasági és együttélési modellek felé vezetett, és nem csak azért, mert újabb, addig szinte elképzelhetetlennek hitt esélyek irányába mutatott, amelyek rendre kinyíltak, hanem mert szó szerint beteljesítette az európai civilizáció azon pozitív törekvését, mely többé nem negációkból, hiányokból, mértékletességből és morális gátakból, hanem hozzáadott értékekből, progresszív törekvésekből és építő, pragmatista etikából alkotta tovább konstruktumát. Ez egyébként már az antik bölcseletnek is szerves része volt, valamint a protestáns etikának a katolikus egyházhoz képest legradikálisabb nézeteiben is kisarjadt. A klasszikus polgár számára mindez az igazság állandó keresését jelentette. Fenntarthatóság magasabb technológiai szinten.
Valami azonban helyrehozhatatlanul félrecsúszott időközben. Már a keresztény egyházak – értve itt az egyes protestáns felekezeteket is – dogmatikus rendjében, majd a felvilágosodás pozitív („pozitivista”) hozományaival kufárkodó modern és posztmodern gondolkodásban, méghozzá – visszautalva gondolatmenetem legelejére – a fenntartás, a fenntartható eszme leépítésében, az értékek relativizálásában, az ember fogyasztóvá degradálásában, a pragmatizmus szilárd alapok nélküli bölcselkedéssé silányításában. Az igazság negálásában. Ehhez társult már a civilizáció kezdeteitől, az ókorban is a minket körülvevő flóra és fauna irreverzibilis módosítása, a nagy földrajzi felfedezések korától a bioszféra kizsigerelésének jelentőssé növelése, majd az ipari forradalmak kibontakozása óta bolygónk erőforrásainak fokozatos és végletes felélése.
Az ember már a civilizáció kezdeteinél a világrend élére helyezte magát, a természeti rendet saját narratíváival ruházta föl. E narratívák az összrendszert mint egy ember teremtette isteni rendet beszélték el / írták le. Élén a mindent a képére formáló, antropomorfizáló emberrel, aki logoszából és logoszával hívta életre mindezt, ám épp erről az összrendszerről nem tudott semmi érdemlegeset mondani. Értelmezni próbálta, ám narratíváival illogikussá formálta, miközben (s ez egy ezzel) saját logoszát leépítette, holttá tette. Civilizációs rendszereit pedig – melyeket narratíváiban az összrendszer attribútumaival ruházott fel – fönntarthatatlanná. Mivel civilizációját a maga teremtette kozmikus világkép mintájára beszélte el, és ezt tette meg a világrend letéteményesévé, az összrendszert az ember alkotta és narrálta szisztémával helyettesítette be, mely a természeti rend felett uralkodik. Mióta az ember narratíváival a civilizációt piedesztálra emelte, tkp. az összrendszert annak jármaként embertelenítette el. Most egyfajta új tudatossággal kell felülemelkednie civilizációja önzésén, a rendszerrel együttműködve kell azt korszerűen fenntartania.
Minden érték átértékelése az én olvasatomban azt jelenti, hogy a múlt embere az, aki a civilizáció progresszív vonásait, jónak induló, jóra mutató törekvéseit negligálta, semmissé tette. Az új ember, a sors embere pedig éppen az, aki lebomlasztja e de(kon)struktív magatartást, a negációt negligálja. A dinamikus, mindig mozgásban lévő egyensúlyt helyrebillenti azáltal, hogy nem állapodik meg, nem válik totális ideológiák hordozójává („totalitáriussá”). Az „ember utáni ember” kiterjesztett tudata minőségi civilizációs ugrást tud végrehajtani „konzervatív” rugaszkodással, de a fenntartható közösségek fölemelésével az emberiség magasabb szintjére – színvonalára –, a következő civilizációs mérföldkőtől kiindulva. Utóbbi természetesen attitűdváltást és újszerű tudatosságot is jelent. Mindannak elvetését, melyet a hamisan egalitárius és progresszív, erőszakosan expanzív morál sulykolt, utóbbit meghaladja. Feltételezi bizonyos „pre-civilizációs” – az emberi együttélés legalapvetőbb normáiból következő – valenciák visszaállítását a hagyományos gazdálkodási formák magasabb szinten való művelésével, ám a technicizált társadalom vívmányaival. Fenntarthatóság korszerű technológiai szinten.
