A nevelhetőséggel kapcsolatos elméletek két fő csoportját lehet megkülönböztetni aszerint, hogy a személyiség fejlődésének tényezői, az öröklés, környezet és a nevelés közül melyiket tartják alapvetőnek. Így beszélhetünk egytényezős és többtényezős (a tényezők kölcsönhatását hirdető) elméletekről.
Egytényezős elméletek
1. Az egytényezős elméletek első csoportja az öröklést tartja a személyiségfejlődés meghatározó tényezőjének. A középkori arisztokrácia felsőbbrendűségének, vezetésre való jogosultságának születési okokkal, a "kékvérűség" fogalmával való magyarázata, indoklása fejeződik ki a nativizmus tanában (a latin nativus, azaz született szóból). Elsősorban vallási alapokon áll a fatalizmus (a latin fatum, azaz sors, végzet szóból) elmélete, amely szerint az egyén személyiségének fejlődése a születés révén végzetszerűen meghatározott. A fatalizmus ideológiai alapja mind a kereszténységben, mind az iszlámban fellelhető. Az előbbiben főként a predestináció tanának Kálvin-féle értelmezésére gondolunk, miszerint Isten a teremtettjeit eleve vagy a mennyországra vagy a pokolra rendeli. Ezzel összefüggésben említést érdemel Schopenhauer nézete is az emberi jellem veleszületett voltáról. A XVII.-XVIII. században jött létre a preformizmus nevű irányzat, vagyis a csírasejtben benne rejlő kész utódok tana. Bonnet, az elmélet lelkes képviselője szerint a csírasejtben a kifejlett utód elemei, összetevői vannak, amelyek az utód egy-egy kialakuló részét reprezentálják. A XIX. század második felében, részben a Schopenhauer-féle filozófiai pesszimizmus, részben a biológiai kutatások (evolúcióelmélet, genetika), részben Lombroso született bűnöző elmélete eredményeképpen születik meg a biológiai determinizmus nevű irányzat, amely szerint a személyiség fejlődése biológiailag (genetikailag), az öröklés révén determinált.
2. Az egytényezős elméletek másik csoportja a környezetet tartja a személyiségfejlődés meghatározó tényezőjének. A milieu-elmélet (franciául milieu, azaz környezet) a XVII. század szenzualista filozófiájának hatására jött létre, felhasználva Locke "tabula rasa" felfogását, valamint Helvetius tanításait. Locke és nyomában Helvetius a környezeten belül a nevelésnek tulajdonították a nagyobb szerepet. A szociális determinizmus Lamarck és Darwin XIX. századi, a fajok fejlődését a környezethez való alkalmazkodással és a természetes kiválasztódással magyarázó nézetei hatására alakult ki. E nézeteket a társadalmi környezetre is alkalmazni lehet. Így kapjuk a szociáldarwinizmusnak is nevezett felfogást. A társadalmi környezet fogalmába már nemcsak a nevelő hatások, hanem a spontán hatások is beletartoznak. A szociális determinizmus a fejlődés gondolatát viszi be a nevelhetőségről alkotott felfogások közé.
3. Az egytényezős elméletek harmadik csoportja a nevelést tartja a személyiségfejlődés meghatározó tényezőjének. Ezeket az elméleteket gyűjtőnéven pedagógiai utópizmusnak nevezzük. Tipikus példájuk Helvetiusnak Diderot által bírált tanítása a nevelés minden ható voltáról. Utópisztikus voltuk abban nyilvánult meg, hogy a társadalmat is a nevelés révén kívánták megváltoztatni. A pedagógiai utópizmusnak a pedagógiára nézve káros változata is lehet, ha pl. a háborúkat nem politikai okokkal, hanem az ember agresszív természetével magyarázzák meg, és a neveléstől kérik számon, hogy miért nem akadályozta meg a kitörésüket
Többtényezős elméletek
A modern tudományban már igyekeznek kiküszöbölni az egytényezős elméletek nyilvánvaló egyoldalúságát. Ezért jöttek létre a többtényezős elméletek. A XX. század elején keletkezett a Stern nevéhez fűződő konvergencia-elmélet. Ezen elmélet szerint a személyiség fejlődése két tényező: az öröklődés és a környezeti hatások együttműködésének, konvergenciájának eredménye. Az öröklődés az alapvető, a környezet csupán azokat a feltételeket nyújtja, amelyek az öröklött adottságok kifejlesztéséhez szükségesek. Az elmélet főbb hibái a következők: nem veszi figyelembe, hogy a környezet nem egyszerűen feltétele, hanem forrása is a fejlődésnek, hiszen mindannak, amit a nevelt megtanul, annak a nevelői a hordozói. A neveltet passzívan alkalmazkodónak tekinti az őt körülvevő világhoz, így elsikkad a nevelt aktivitása, márpedig aktivitás nélkül a személyiségfejlődés nem képzelhető el. A kutatók a XX. században jelentős energiákat fordítottak arra, hogy megállapítsák, milyen mértékben határozza meg az öröklés, és milyen mértékben a környezet (a neveléssel együtt) a személyiség fejlődését. Az újabb tudományos felfogás már nem tekinti az öröklést és a környezetet ellentétes tényezőknek, hanem hangsúlyozza a fejlődésre gyakorolt kölcsönös, egymást kiegészítő hatásukat. A személyiséget a biológiai tényezők és a környezeti, nevelési hatások együttesen határozzák meg, egymással szoros kölcsönhatásban. Láttuk, hogy az egyén fejleszthetőségében két szélsőséges nézet uralkodott. Az egyik szerint a társadalom az örökletes tényezőkön már nem tud változtatni, a másik ennek ellenkezőjét vallja, hogy az embert csakis a nevelés teheti azzá, ami. A továbbiakban úgy merül fel a kérdés, hogy a nevelhetőségben hol a határ és a mérték, illetve mi a viszony az öröklés, környezet, nevelés kapcsolatában? Megállapítottuk, hogy az ember adottságokkal születik. Adottságokon velünk született diszpozíciókat, potenciális lehetőségeket értünk. Ez azt jelzi, számunkra, hogy az öröklés ténye kétségtelen, de nem végzetesen meghatározott. Az öröklött adottság nem befejezett személyiségjegy. Belőle a nevelés, tanulás, gyakorlás által képességek fejlődhetnek. A képesség alkalmassá teszi az egyént bizonyos tevékenységek sikeres elvégzésére. A képesség tehát teljesítményben realizálódó adottság. Megkülönböztetünk általános és speciális képességeket. A különböző képességek halmozódása a tehetség. A környezet biztosítja azokat a feltételeket, amelyek révén az adottságból képesség, tehetség fejlődhet. A nevelés, oktatás pedig megvalósítja az adottságban rejlő lehetőségeket.