A szinkrón, egyidejű irodalmi, történeti, művészeti stb. – egyszóval kulturális – tudat számára az azonidejű, kortárs jelenségekhez való viszonyulás általában a mennyekbe emelés és/vagy a pokolba taszítás. A köztes, mérsékelt, horribile dictu árnyalt megítélés csupán az utókor kiváltsága. Illetve inkább az mondható, hogy az egykorú ítész – az egykorú jelenség hatása alatt – gyakrabban teremt kultuszt (pozitív és/vagy negatív értelemben), mint a tisztes távlatból szemlélő. Ugyanez hatványozottan elmondható arra a bennfoglaló közegre, amely az adott jelenség mindenkori kulturális hátországát adja. Ennek az ellenkezője is gyakran előfordul, amikor sokadíziglen dicsőül meg általunk a maga korában inkább csak a "futottak még" kategóriába sorolt szerző. A leggyakoribb mégis az utólagos kultuszrombolás: a kortárs tudat mindig eufemizál, az utókor kevésbé idealizál. Vagy a szerző korát közvetlenül követő nemzedék kultuszt teremt, a kései pedig ledönti azt, mint forradalmár a Sztálin-szobrot a Csizma téren.
Gondoljunk csak az Arany János kultuszának részeként megismert "Gondolta a fene!" kitételre (vagy kiszólásra)! Ennek kultúr- (vagy kultusz)történeti többletjelentése az az irodalmi életünket körülvevő jellemző intellektuális attitűd, alapállás, hogy "a műértelmezésnek semmi értelme, minden elemzés belemagyarázás, ami a kritikust eltartja, hogy megéljen valamiből. A szerző amúgy is egy korszakos, lánglelkű vátesz, egyszóval fasza gyerek, aki nem azért ír, hogy ezen agyaljanak, hanem isteni sugallatra. Vagyis minden szava szentírás, soraitól meg kell részegedni, de semmiképpen sem értelmezni való azokat. Aki ilyesmit megkísérel, azon a messianisztikus művész a Tisza-féle retorikai fordulat szerinti lángostorral vesz elégtételt." A fabula egyébként úgy szól, hogy némi alapja azért lehet Arany vélt megnyilvánulásának. Ercsey Sándor, a költő egyik életrajzírója beszámol arról az esetről, amikor Nagyszalonta szülötte az egyik Tompa Mihályról szóló tanulmányt sasolva a következő mondatot olvasta: „Tompa úgy tett, mint Arany, kiről szépen írja Erdélyi, megvárta az időjárást, míg hozzá föláradt a víz, hogy elbocsáthassa csónakát.” Erre fűzte oda a költő az alábbi lapszéli jegyzetet: „Várt a f... valamit.” Minden tisztelettel, ez a jellemző Arany-portrénkat ismerve durván vulgárisnak hat. De azért jópofa.
Mikszáth, a mesélés nagy mestere (vagy így is írható: nagymestere) is sokszor használt "kultuszblaszfemizáló" téntát. Neki kellett volna megörökítenie azt az affért is, mely 1695-ben a kőszegi polgárok és a kamarai tanácsos között kirobbant. E detonáció, explózió abban az időszakban ment végbe, mikoron a feszült közeg a kuruc mozgalmakat egyre inkább egy szekértáborrá kovácsolta. Itt most térjünk ki egy lórúgásnyit a kuruc szó eredetére is. Ami etimológiáját illeti, Bél Mátyás óta elterjedt az az elmélet, miszerint a kifejezés a latin crux, cruciatus, crucius szavakból eredeztethető, mely eredetileg Dózsa György kereszteseire vonatkozott volna. A TESz. viszont – amellett, hogy a kuruc kifejezést ismeretlen eredetűnek tartja – feltételezi a szóról, hogy kezdetben 'kóborló, kószáló, bujdosó személy' jelentésű lehetett. Megint mások a török kurudzsi ’kóborló’ vagy a – török közvetítésű – görög κυροσ ’rabló’ alakból vezetik le a vitatott szót. A történész Nagy László egészen sajátos álláspontot képvisel ebben a kérdésben: egy 1646-os, a „két Rákóczi György” idején készült erdélyi udvari ceremóniatervből és II. Rákóczi György, illetve Báthory Zsófia esküvőjének leírásából – valamint Kemény János Önéletírásából – arra következtet, hogy a kifejezés eredetileg páncélos udvari apródot jelenthetett – minthogy az erdélyi nemesi ifjakat páncélosan járatták („apró kuruczok”), és a páncél korabeli elnevezése kuraczin vagy kuraczél volt. Nem zárja ki a Kur vagy Kurmacher szóból való eredet lehetőségét sem, ’udvaronc’ értelemben. Ezek alapján Nagy azt fejtegeti, hogy a „Habsburg-hatalom ellen harcoló I. Rákóczi György apródjainak nevét alkalmazta a hetvenes évek felkelőire valamelyik felső-magyarországi Habsburg-párti katona…”
Mindebből láthatjuk, hogy akárhogy is van, a kuruc a maga korában a fennálló rendszer ellensége, az elnyomás ellen küzdő lázadó, nagyon gyakran bujdosó, kóborló, nyers ellenkultúrát képviselő alak volt. Vagyis amolyan korabeli punk. Innen már csak egy lépés, hogy a kőszegi választást megakasztó rebellisek zömét szintén a kor jellemző közegébe és hangulatába illeszkedő, a császári, udvari hatalmat, önkényt elutasító "rosszfiúk" – valójában "jófiúk" – adják. A szabad királyi városok kiváltságaira fittyet hányva a Habsburgok közigazgatása épp ebben az érában igyekezett érvényesíteni birodalmi szabályozását tartományai korábban privilegizált helyein is. Ennek érdekében a "földesurat", górét, "menő májert" megtestesítő királyi biztost neveztek ki a városok élére, aki a központi szabályozást igyekezett keresztülvinni a hagyományok, urbánus szabályok ellenére is. Ez mindenütt ellenállást váltott ki, ellenmozgalmakban fejeződött ki.
Hogy miként nyomultak a kőszegi punkok? Erre a Magyar Nemzeti Levéltár cikke ad választ. "A Szent György napján megrendezett városi tisztújítás megszokott gyakorlatában Johann Fronck kamarai tanácsos, a kirendelt királyi biztos számos kivetnivalót talált. A kőszegi gyakorlat szerint ugyanis a tisztújításra mindig csak délután került sor. Nem tetszett a biztosnak az sem, hogy a szavazatra jogosult polgárok jelentős része általában meg sem jelent a választáson, mivel ők inkább a közeli Szombathely, valamint a távolabb fekvő Nagyszombat vásárait látogatták meg termékeikkel. Fronck kamarai tanácsos azonban a leginkább azon ütközött meg, hogy a kőszegiek (mivel a kőszegi bor már akkor is jelentős szerepet játszott) ezen a napon nem átallották nyitva tartani a kocsmákat, így bizony sokan a jó kőszegi vörösbortól „vidáman” jelentek meg – vagy éppen feltüzelve. 1695-ben a királyi biztos tehát egy nappal korábban elrendelte, hogy mindezeket a szokásokat szüntessék meg, és a tisztújítás tekintélyét fenntartva minden polgárjogú lakos már délelőtt 10 órakor jelenjen meg teljes számban, hogy rendben leadhassa szavazatát, sőt még a kocsmákat is bezáratta. A kőszegiek azonban ekkor rebellisnek bizonyultak. A biztos rendelete ellenére csak délutánra érkeztek meg nagy nehezen a választás helyszínére, a kőszegi városházára. A korábbiak ismeretében nem csodálkozhatunk, ha azt láttuk: könnyű volt őket feltüzelni az uralkodó kirendelt személye ellen. Az „ősi” hagyományokat felrúgó királyi biztos ellen mind jobban nekitüzesedő kőszegiek ugyanis hatalmas botrányt rendeztek a tisztújítás napján. A városháza termében felcsapott az evangélikusok dühe, és ezen a katolikusok sem tudtak csillapítani: a biztos véleménye szerint ezek ugyanis nagyon tutyimutyik voltak, vagy épp az evangélikusok oldalán álltak. A kőszegiek dühe végül oly nagy lánggal égett, hogy Johann Fronck kamarai tanácsosnak a közeli jezsuita templomba kellett menekülnie a felbőszült tömeg elől, és a tisztújítást sem tudta rendesen levezényelni."
mnl.gov.hu/a_het_dokumentuma/valasztas_botrannyal._koszeg_1695.html
