Hallgatói létünk letűnt jelenvalóságának egykor minden megállapodottságtól mentes, mégis megingathatatlan dinamizmusa egyetemi éveink folytonos alakulásban lévő, változatos perspektívájából szemlélve egyes tehetséges filmrendezők bravúros montázstechnikájának alkotásaival vetekedő sorsmintázatokban ölthetett testet. Mindezt a következőképpen is megfogalmazhatjuk: a véletlenekhez fűződő, elkerülhetetlenül kiszolgáltatott viszonyunk folyományaként -- amint az a megelőző "anekdotából" is kitetszhet -- a lehető legvalószínűtlenebb egzisztenciális sorsfordulatok sorozatos átélőivé válhattunk. Az alma mater falai között zajló életünk befolyásolhatatlan sorsszerűségébe való reménytelen belevetettségünket azonban mégsem cseréltük volna fel egy tökéletesen irányítható, ám minden fátumot nélkülöző kiszámítható, majdhogynem banális léthelyzetre. Mivel ez egyúttal azt is jelentette volna, hogy nem csupán a sors szeszélyes játékainak örökösen visszatérő, kivédhetetlen fatalitásától, hanem annak elvitathatatlanul pozitív végkicsengésű, előrelendítő következményeitől is megfosztjuk magunkat. Az itt és most ismertetésre kerülő második "anekdotában" szintén egy ehhez hasonló fatális véletlenből -- vagy inkább egyfajta banális félreértésből -- kibontakozó, pozitív végkifejletű konfliktus elbeszélésére vállalkozom.
Kezdjük talán a legvégén: a Pasquillus Thelekianust lezáró Vale gunyoros udvariasságánál. Ez a történések utólagos (át)értelmezése révén szemináriumi dolgozatom ironikus betetőzéseként is felfogható gesztus már önmagában is megelőlegezi azt a visszatekintve mindinkább "tragikomikusnak" mutatkozó eseménysort, amely köztem és a Magyar Márs című, régi magyar irodalmi szemináriumot tartó bizonyos O. G. docens között lezajlott. A alapszituáció minden egykori -- különösen kollégista -- diák számára ismerős lehet (a határidők betartásának általános morálját érintő javíthatatlanul kritikus viszonyulásunkból eredően): gyarló egyetemista (emellett bölcsész) voltom ismétlődő bűnébe esve a szemináriumi dolgozatomat újfent nem adtam le időben. O. G. azonban egy szórakozott docens hanyagul nagyvonalú gesztusát gyakorolva megengedte, hogy mi, notóriusan szabályszegő (és egyébként is: a gólyatábor "botlásai" óta eredendően rosszra hajló, renitens) hallgatók e-mailben (visszatérő motívum!) küldhessük el neki "dolgozatoknak" csúfolt firkálmányainkat. A dolgozat elektronikus továbbítása ennek megfelelően megtörtént; a továbbiakban annak rendje és módja szerint vártam a tanár úr visszajelzését.
A fenti paszkvillus végén pimasz magabiztossággal helyet foglaló, gunyoros Vale azonban mintegy előrevetíti az események lehető legváratlanabb fordulatát. Ugyanis -- miután már egy jó ideje hiába várakoztam a reakcióra -- írtam egy újabb levelet a (hivatalosan) külföldi tudományos konferenciára készülő, ezért a "tevékeny elfoglaltság" látszatát imitáló O. G. docensnek, amelyben én, "egyszerű halandó" diplomatikusan érdeklődtem dolgozatom további sorsa felől. Az igazsághoz (és a történések helyes szemléletéhez) persze az is hozzátartozik, hogy a vonatkozó félév vizsgaidőszakában egyúttal szigorlatozni is készültem, melynek egyik fontos előfeltétele volt az adott tárgyból szerzett érdemjegy. Miután attól tartottam, hogy a szórakozott tanárember -- most már egyre inkább a terhemre lévő -- "hanyag nagyvonalúsága" miatt nem vehetek részt az egész későbbi tanulmányi előmenetelemet meghatározó szigorlaton, kellően "felspannolt" állapotban személyesen is felkerestem a "docens urat". A rá jellemző, végtelenül szórakozott stílusban először zavartan keresgélni kezdett az asztalán szétszórva heverő dolgozatok között, majd -- miután ezt a "rítust" háromszor (!) egymás után megismételte -- kijelentette, hogy jelen pillanatban nem tudja, hová lett a dolgozatom, de emlékszik rá, hogy megkapta, csupán "bokros teendői" közepette valahol elkeverte. Némileg megnyugodva visszatértem a koleszba, ahol szokás szerint az e-mailjeimet kezdtem olvasgatni.
Nyugalmam mindössze addig a pillanatig tartott, míg rá nem pillantottam a legelső levélre. A feladó -- rendkívül meglepő módon -- O. G. docens volt, és e-mailjében a megszokott "hanyag nagyvonalúságával" kifejtette, hogy tőlem semmiféle dolgozatot nem kapott, merthogy valószínűleg el sem küldtem neki, így nincs mit értékelnie. Idegességem -- sőt: dühöm -- ekkorra már a tetőfokára hágott, és egy rendkívül indulatos levél megfogalmazásába kezdtem. Ebben -- többek között -- azt a végső elkeseredésemben (és ott, abban a pillanatban) természetesnek tűnő lehetőséget is felvetettem, hogy adott esetben hallgatói jogaimmal élve megteszem a megfelelő lépéseket. Azaz: a HÖK-höz fordulok jogorvoslatért. A válasz nem késett sokat: O. G. egy végtelenül sértett, de nagyvonalúan fölényes és lekezelő e-mailben "mélységes sajnálatát" fejezte ki amiatt, hogy egy ilyen könnyen tisztázható ügyben rögtön a zsarolás eszközéhez folyamodtam, habár ő személyesen is ígéretet tett a dolgozatom előkerítésére. Egyúttal gunyorosan megjegyezte, hogy valószínűleg jól fogok érvényesülni az életben, és ehhez "sok sikert" kíván... Akaratlanul is ránéztem az első levele dátumára (melyben azt állította, hogy nem küldtem el neki a dolgozatot), és rögtön összeállt a kép...
Az első e-mailt ugyanis még azelőtt küldte, mielőtt felkerestem, viszont jómagam csak azután olvastam. Így fordulhatott elő, hogy komikus félreértésbe keveredtünk: én azt feltételeztem, hogy személyes megbeszélésünk ellenére állítja, hogy nem küldtem neki dolgozatot, O. G. viszont -- docensi minőségének minden tekintélyével -- bizony zokon vette, hogy szóbeli ígéretét figyelmen kívül hagyva, kvázi "megzsaroltam". A félreértések tisztázása érdekében írtam neki még egy levelet, melyben töredelmesen elnézést kértem, ám megjegyeztem, hogy én lennék az utolsó hallgató, aki bármelyik egyetemi tanárt -- ahogy ő fogalmazott -- "megzsarolná". Egyúttal magam is mélységes sajnálatomat fejeztem ki amiatt, hogy a tanár úr -- bár a tudományos konferenciára való készülődés leköti a figyelmét és nem kívánt feszültségekkel jár -- egy valóban könnyen tisztázható ügyben a legrosszabbat feltételezi rólam. A következő alkalommal már a jegybeíráskor találkoztunk, ahol (az ötösöm az indexbe és a vizsgalapra történő felvezetését követően) csupán ennyit mondott: "Hagyjuk is." Talán említenem sem kell, hogy többet nem vettem fel nála szemináriumot.
Paszkvillusokról esett szó? Akkor következzék szemináriumi dolgozatom utolsó bekezdése a maga csorbítatlan teljességében: "S mindkét alkotás – továbbra is fölényes tudálékossággal – valamiféle morális érveléssel támasztja alá gúnyos hangütését: „Dicsősség okosnak az ő beszédiben. / De az esztelennek romlássa nyelvéb[en]: / Úgy jár az, ki nem tér ő maga bőrében, / S gáncsot keres maga jó fejedelmében.” (Teleki); „Mert igazság nélkűl semmi meg nem állhat, / Isten is anélkűl nem gubernáltathat, / Tolvajok serege is jól meg nem maradhat, / Anélkűl semmi rend nyugvást nem tanálhat.” (Apafi). A Telekiről szóló vers akkor ér a csúcspontjára, amikor már durván személyeskedik – a „felfuvalkodott béka” ókori eredetű toposzát használva: „Fől ne fuvalkodjál nagy gondolatidban, / Mint a fene béka ő búsúlásiban, / Hogy valamiképpen le ne tőrjék abban / Az erőd (ki nincsen), s dagállyos agyadban.” S a versszerző gunyoros udvariassággal, Vale-val köszön el a költemény végén."
