Az előbbiekben közzétettem az Egy régi-új kurzusfórum (újra)írása című blogbejegyzésemet, amelyet első megírása során, sebtében így határoztam meg: "Megőrizni vélt múltjaim egy olyan privát, egyúttal közérdekű szeletét ismertetem, amely a vonatkozó múlthoz képest maga is jövő időben határozza meg önmagát." Ha ennek kapcsán azt állítom, hogy mi, egy évfolyamon kezdő hallgatók az évekkel korábban teljesített kollokvium "jövő idejében" hoztuk létre (ha úgy tetszik: visszamenőleg pótoltuk) annak kurzusfórumát, nem mondok egészen igazat, de az említett előadás utólagos "felélesztésének" vélelme sem fedi teljesen a valóságot. Hiszen egy már elvégzett órát akár véglegesen múltként konzerválódott, befejezett történésnek, "lezárt narratívának" is tekinthetünk, és ugyanígy: a "felélesztés" szó jelentéstartalmában is benne foglaltatik, hogy amit létrehozunk, egy valamikori, elevenségét vesztett valóságtartalom másodlagos megalkotása, mintegy "újraélesztése". Márpedig a (magát az előadást leszámítva) előzmények nélküli, az ETR által utólag generált kurzusfórummal látszólag nem ez a helyzet.
És mégis: a fórum legelső hozzászólásától kezdődően egyértelműnek bizonyult, hogy a fentebbi, úgymond "lezárt narratíva" -- bármennyire véglegesnek tekintettük is konzerváltságát -- felbomlott, pontosabban: újra nyitottá, az (újra)írásra alkalmassá vált. Sőt: felbomlottságából, a szálak összekuszálódásából következőleg immár meg is kívánta az (újra)írást, mint valamely tetszőleges részén felfeslett szövet, amely csupán teljes és következetes újraszövése révén nyerheti vissza hajdanvolt egységét. Ennek szellemében bocsátom most közre következő jegyzetemet, melynek alaptémájául szintén ez a kollokvium szolgál, de egészen más szemszögből -- a vizsgával kapcsolatos személyes élményem tükrében -- világítva meg a tárgyalt irodalomtörténeti előadást.
Az elbeszélés ismert nehézségei folytán megint csak a kiinduló jegyzetemhez fordulok segítségért: az irodalomtörténeti bevezető óra tanárát úgy jellemeztem, mint aki "az egyik legnagyobb - és (bátran mondhatjuk) legpökhendibb - egyéniség a bölcsészkaron". Nos, éppen ezek a nehézségek gátolhattak meg abban, hogy pontosabb, definíciószerű jellemzést adjak a professzorról, akinek annak idején (és persze azóta is, rendületlenül) meglévő tekintélyéről a legjobban talán felsőbb éves kollégiumi szobatársam egy elejtett megjegyzése tanúskodik: "nem értem, hogy lehetett ráereszteni (!) H. I.-t az elsőévesekre". Könnyen belátható azonban, hogy ez sem egyértelmű és egzakt megfogalmazása annak, milyen is volt (és milyen valójában) H. I. professzor. Ennek ellenére újra és újra meghatározásbeli fogódzókat keresek, mint aki ugyan tisztában van vele, hogy bármely entitás kifogástalan és szabatos leírása gyakorlatilag lehetetlen (legyen szó akár egy absztrakt fogalom, akár egy egyetemi tanár "létszerűségéről"), a tudományos gondolkodáshoz hasonlóan mégis mindig, visszatérően megkísérli a definiálását.
Beismerve, hogy mindez kilátástalan -- mégis konkrét céllal rendelkező, izgalmas -- játék a szavakkal, esetleg M. Zsuzsanna sokatmondó, nosztalgikus hozzászólását is idézhetném: "Mmm... zenehallgatás a Tanár úr óráján... Iris-program ismerete a jobb jegyért... szép idők voltak. :-)", de akár Sz. Dániel cinikusnak ható, ám könnyednek szánt megjegyzéseit is ide citálhatnám: "Haha, már aki bejárt, ugye... Én a harmadikig bírtam, aztán nem sok értelmét láttam", illetve "Jaj csak Ivó bácsi is megjelenhetne itt, az lenne jó móka haha". Ugyanígy "ideidézi szellemem" Ú. Bianka kedvesen szemrehányó, barátságos feddését: "Te Dani, nem nagyon jártál be órára, igaz-e? Merthogy ide rövid beadandót kellett ám írni, ejnye-bejnye... ;)".
Mindezeken az apróbb lépcsőfokokon (és persze egy "meghatározhatatlan egyéniség" definiálási igényének szükségszerű buktatóin keresztül) végül elérkezhetünk magának a professzornak a vizsga napján elhangzott önmeghatározás-szerű, önleleplezésként is felfogható, tudatos "elszólásaihoz". Ezek egyike -- amely a kultúra populáris regiszterének tárházából Hannibal Lecter alakját idézheti fel előttünk -- "ízletes agyvelőkről" szól (ti. a hallgatókéról, akik a rövid beadandókat írták), a másik látszólag egészen másként (egy már régóta beérkezett tudósember, irodalomtörténeti szaktekintély, egyetemi professzor látszólag nagyképű, valójában minden szükségtelen álszerénységet nélkülöző "önpolírozásaként") közelíti meg a kérdést: "Önök tévednek. Maguknak nem Szerb Antal és nem Gerézdi Rabán az irodalmi elődjük. Maguknak én vagyok az irodalmi elődjük." Valamint az a jelentőségteljesen tálalt szemrehányás, miszerint: "Miből gondolják, hogy maguk tudnak írni?"
Végezetül térjünk rá arra a narratív szálra, amely a címben megjelölt "anekdota" központi elemét, tulajdonképpeni lényegét, avagy magát az anekdotát (mint olyat) jelenti. Történt ugyanis, hogy a korábban már többször említett rövid beadandót A kultusz szerelme vagy a szerelem kultusza? címmel jómagam messze a megadott határidő után, hovatovább egy nappal a megjelölt vizsgaidőpont előtt, a kollégiumban éjszaka gépeltem be és a szobatársam gépéről e-mailben küldtem el a profnak. Másnap, a vizsgán, ahol H. I. többek között a fenti tudatos és célzatos "elszólásait" -- egy rövid és kimért, de kedélyes teázást követően -- egy "nagymonológ" keretében, mindannyiunk előtt, a szobájában -- a Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék "szentélyében" -- adta elő számunkra, elsőként az én nevemet mondta. (Előző éjszaka és akkor, ott, a helyszínen, a várakozás minden szempontból "de(kon)struktív" légkörében már-már felkészültem a legrosszabbra, azaz: H. I. figyelembe sem veszi, egész egyszerűen olvasatlanul törli az írásomat, amely így még csak "beadandó-státuszba" sem kerülhet, hiszen el sem jut a címzetthez, vagyis az értékelő tanárhoz.)
Valamilyen rejtélyes okból mégis elhangzott a nevem, méghozzá elsőként, amely akár azt is jelenthette volna, hogy a prof minél előbb túl akar esni az "írott kultúrából" való végleges kizárásomon, illetve az ebből eredő jelképes "mentális-pszichikai kivégzésemen". Ez nyilvánvalóan magyar szakos hallgatói létem teljes megsemmisülését jelentette volna, hiszen egész további egyetemi sorsomat tudat alatt attól tettem függővé, hogy (egyelőre csupán pszeudo-) írásművem milyen elbírálás alá esik az általam sokra tartott professzortól. Nos, az első mondatai nem sok jóval kecsegtettek: az akkorra már eléggé megszeppenten ülő hallgatóság előtt kíméletlen tárgyilagossággal ismertette dolgozatom dicstelen "történetét" -- jóval az általa kitűzött határidő után, előző éjszaka, e-mailben kapta meg az írásomat, így azt az "egyetem (és a tanszék) költségén" (!) kellett másnap kinyomtatnia. Ezután kategorikusan kijelentette, hogy ő ezt a mentalitást nem tűri, ebből következően komolyan szankcionálni, azaz beadandóm értékelésében elvszerűen érvényesíteni fogja. Ekkorra már -- mivel első néhány megjegyzésével sikerült kellőképpen "ízekre szednie" -- szinte a tökéletes "megsemmisülés" határán ingadozva (egészen pontosan: az aktuálisan pellengérre állított hallgató számára fenntartott fotelbe mélyen belesüppedve) ültem ott, és elborzadva figyeltem a professzor mögött, velem szemben elhelyezkedő lány arcára kiülő rémületet. A valódi fordulat azonban most következett.
H. I. ugyanis egy elegáns hangnem- és stílusváltással, végső szentenciaként kijelentette, hogy beadandóm az előbb ismertetett elvei alapján "nem kitűnő, hanem jeles". Komoly "szankcióit", következetes szigorral megelőlegezett "levonásait" írásművem értékelésében tehát ilyenformán érvényesítette... A pár sorral előbb említett, velem szemközt ülő lány ekkor már tele szájjal nevetett, mondhatni hahotázott az események ennyire valószerűtlen fordulatán, és lassanként belém is visszatért az élet... Mi ez, ha nem a szubjektumként értelmezett tudat dekonstrukciója? :D
