A közköltészeti tematika nem közvetlenül a Dorottya által, nem előzménytelenül jelenik meg Csokonai költészetében. Somogyban írt versei közül érdemes odafigyelni egy datált névnapi köszöntőre, melyet bizonyos Jósepha kisasszonyhoz - egy gazdag, de már korosodó hölgyhöz, "vénlányhoz" - intéz a vers szövegéből ítélve házasulási szándékkal, s - látszólag - mindenfajta iróniát mellőzve. Az említett alkotás a költő életművében feltűnő közelségben áll egy másik művel, amelyből - enyhén szólva - hiányzik a lírai hevület. Érdekessége, hogy beillesztette a később a csurgói diákjai által előadott Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak című komédiájába. Az Egy fiatal házasulandónak habozása így lesz "dalbetét", méghozzá egy olyan dramaturgiai megoldásokat felvonultató színpadi műben, melyeket a szerző - Vargha Balázs szavaival élve - "német vándorkomédiásoktól leshetett el".
De nemcsak ez a megállapítás - és a szerzemény "vénlánycsúfoló" volta - közelíti a fiatal házasulandó monológját az irodalom populáris regiszteréhez, a közköltészeti hagyományhoz. Tudjuk ugyanis, hogy a korszak sok-sok közköltészeti alkotása kevert műfajú, funkciójú és tematikájú (pl. az ún. iskoladrámák is), és ez a heterogenitás, keverékjelleg a populáris kultúra alapvető jellegéből következik. Az ilyen szerzeményekből általában hiányzik a pátosz, a tiszta líraiság, ehelyett a szórakoztató attitűd, valamiféle "burleszkszerűség" dominál bennük. Így lehetséges, hogy - Molière óta napjainkig - az egyik legkiterjedtebb érintkezési felület "alacsony" és "magas" irodalom között a vígjáték, a komédia.
A Csokonai korát közvetlenül megelőző korszak Európájában azonban más lehetőség is adódott a közköltészeti hagyomány egy részének műköltészetbe "emelésére": a vígeposz írása. Elég csak Pope Az elragadtatott hajfürtjére gondolnunk, de még ismertebb Voltaire Henriása vagy Pucelle című műve, melyek magyar fordításai (átköltései) épp ekkoriban váltak ismertté. Tudjuk, hogy Csokonai "Blumauer módja szerint" átköltve írta Batrachonyomachiáját, vagyis a Békaegérharcot. A "klasszikus leckék" rugalmatlan gyakorlatába belefáradt, attól bizonyos mértékig megcsömörlött alkotói éra - mely érdekes módon már magán a szabályteremtő Boileau-n is érződik, s amelyet Tassoni és a fentebb említett szerzők neve fémjelez - jellegzetes terméke a szatirikus hatás kedvéért átírt hőseposz (Alois Blumauer: Travesztált Aeneis). Az ilyen és hasonló alkotások korszerű és gunyoros életképekben ábrázolják apró hőseik nagy szenvedélyeit.
Ám az irodalmi kontextust tüzetesebben megvizsgálva magyar előzmény is mutatkozik - legalábbis a patetikus barokk nagyeposz profanizálásában. Egyértelműen ilyennek tekinthető Gyöngyösi Murányi Vénusa, amely megtartja ugyan az eposz formai követelményeit, de ez egyfajta "köntös" marad: eposzjellegét a cselekmény szinte sehol nem éri el. A mű mondandóját a hősi tettek és megnyilatkozások helyett a költő narratív betétei hordozzák, s a hős, Wesselényi verbális jellemzését a tettei korántsem igazolják. Eposzhoz képest meglehetősen kisszerű cselekménnyel van dolgunk, és az alkotást meghatározó negatív gradáció egészen a komikumig terjed.
Ismert, hogy Gyöngyösi népszerűsége a XVIII. században mindvégig töretlen, s még Kazinczy finnyás ízlésítélete ellenére is jó néhányan kitartanak mellette - elég csak Gvadányit említenünk. Költészetének profanitása, érzéki barokk hedonizmusa, ízes magyar nyelve tovább él Pálóczi Horváth népies dalaiban, az Ötödfélszáz énekekben, Csokonai rokokójában és nem utolsósorban Gvadányi verselésében. Ennél fontosabb azonban, hogy összeegyezteti a közköltészeti hagyományt az irodalmi műveltséggel, az "originalis" műalkotások létrehozásával.
Hiszen ekkoriban sem az irodalmi kánon, sem a populáris alkotások nem nyújtottak önmagukban elegendő táptalajt a későbbi értelemben vett "eredeti" művek létrehozásának. A közköltészet ismert téma-, motívum- és formakincsből merített, amely nem kedvezett az egyéni költői invenciónak. Ahol az egyediség leginkább kibontakozhatott, talán a torz vagy parodisztikus nyelvhasználat lehetett, az ún. makaronizmus (a nyelvkeveredés egy fajtája, mely során az anyanyelvi szövegbe idegen nyelvű szóelemek, szavak, ill. mondatok szervesen épülnek be), halandzsázás vagy a beszélő név mint a jellemábrázolás része, az adott nemzeti karakter kicsúfolása. - Ilyesmire a Békaegérharcból is számos példát hozhatunk: "báró de Grand Brekeke", "monsieur de Turó", "Limönő" (békák); "Nyalnádtői", "Csuprai", "gróf Deszkarági" (egerek) stb. - A populáris regisztert elsősorban a repetitív jelleg, az előadás hatékonysága determinálta.
Ezért olyan fontos epizód a Dorottya életében a cselekmény konkrét helyhez és személyekhez kötése - lokalizálása és perszonalizálása. (Igaz, utóbbi csupán "rejtjelesen" történik meg, ám a korabeli cenzor szerint "aki a Somogy vármegyei nemességet esméri... könnyen tudhatja, ki volt légyen a vén Dorottya, a görbe hátú Abelgunda s a többi".) Az individualizálás másik fontos forrása a teremtő költői képzelet középpontba állítása az Előbeszédben: "Mátyás király palotájáról Fűsűsné is tud beszélni valamit, ha járt valaha benne. - De poétának lenni éppen az teszi egyiket, hogy kőlteni és képzelni tudjon az ember." Ezzel - és a befogadó részéről az "ámúlás (Täuschung)" hangsúlyozásával - az egyéni alkotói attitűd irányába tereli a művet.
Csokonai azonban legalább annyira "improvizatív", mint amennyire tudatos költő. Ez erősen a közköltészeti hagyományhoz köti: ahhoz a kollégiumi "versificatori" gyakorlathoz, amelyből az ő "versfaragása" is kinőtt, s amely megértéséhez és szerepének tisztázásához elengedhetetlen a populáris hagyomány vázlatos áttekintése.
A korabeli irodalom "hátországának" az a tartománya, amelyet később Arany János "öntudatlan népiességű" költészetnek nevez, s mely az angol popular poetry magyar megfelelőjeként (közköltészet) került be a folklorisztikai és irodalmi terminológiába, Küllős Imola definíciója szerint "széles társadalmi beágyazottságú és használatú, olcsó nyomtatványokban, kéziratos formában és a szóbeliségben is terjedő kora újkori verses anyag". Ez a műköltészettől, az ún. "magas irodalomtól" jól elkülöníthető, de a népköltészetbe besorolhatatlan, népszerű, "félig irodalom". Utóbbi állítás - ti. a folklórba való besorolhatatlanság - annál is inkább igaz, mivel a tárgyalt korban gyakorlatilag nem létezik a mai értelemben vett népköltészet; azt - a Volksgeist XIX. századi eszméjétől inspirálva - a programos népiesség romantikus ideológiája hozza majd létre.
Jól ismert az U-alakú, közlekedőedényre emlékeztető kultúramodell: ennek értelmében nincs merev, kétpólusú, elit és népi kultúra, ehelyett van egy igen jelentős, számottevő közbülső közeg, amelyen keresztül a kultúrjavak cseréje történhet és történik meg. Amint Küllős Imola írja a Közköltészet és népköltészet c. művében: "Az „emelkedő" és „alászálló kultúrjavak" fölötti viták nyomán bennünk a mindenkori kultúrának egy olyan modellje alakult ki, amely leginkább egy U-alakú közlekedőedényre emlékeztet. Ez a kissé leegyszerűsített, de szemléletes kép megfelel azon nyugat-európai kutatók - elsősorban művelődéstörténészek - modelljének, akik szintén vitatják a mereven szétválasztott, kétpólusú (elit - népi) kultúráról szóló elméleteket. A kultúra dichotomikus rendszere ugyanis nem, de ez a modell nyilvánvalóvá teszi a különböző társadalmi és művelődési szinteken létrehozott kulturális termékek szimbiotikus kapcsolatát. A kulturális javak cseréjében „folyamatosan létezik és részt vesz ama közbülső »közeg« (diákok, kisvárosi lakók, mesterlegények, tanítók, alsópapság) amely a »fenti« és »lenti« költészeti anyaghoz egyaránt közel áll"- írta FRIED ISTVÁN a közép-kelet európai népek XVIII. századi irodalmát áttekintve."
A közköltészet közösségi költészet abban az értelemben, hogy az adott közösség minden tagja - társadalmi hovatartozásától függetlenül - részesül(het) belőle, egyfajta közösségi identitás, azonosság kifejeződése lehet. Ez szorosan összekapcsolódik azzal a ténnyel, hogy a közösség szempontjából meghatározott alkalmakhoz kötődik: a közös munkához, mulatságokhoz, illetve ünnepekhez tartozik. Fontos tehát kihangsúlyoznunk a közköltészet erősen alkalmi jellegét is. - Nem ilyen egyöntetű azonban az alkotók szempontjából: valamilyen mértékig iskolázott szerzőket kell ugyanis feltételeznünk.
A közköltészet általában anonim, névtelen; de ismert szerző esetén is nyitott és meglehetősen képlékeny: a - kéziratos és nyomtatott - másolatok terjedése során számos variáns születhet, melynek során mind az alapszöveg, mind a szüzsé jelentősen megváltozhat, a szöveg eredeti funkciójától igencsak eltávolodhat. Jellemző gyakorlat ismert dallamok alkalomszerű adaptálása, aktualizálása, jól bevált sémák, szövegpanelek alkalmazása.
Az alkalomhoz, illetve a funkcióhoz kötöttség alapján nagyobb tematikus csoportokat különböztethetünk meg (Küllős Imola szisztémája szerint): ilyen az ún. mulattató költészet (csúfolók, tréfás dalok, paródiák, travesztiák stb.), a mulatódalok, társasági költészet (bordalok, táncdalok, lakodalmi énekek stb.), a történelmi és társadalmi tematikájú költészet (kuruc dalok, latorénekek, katona- és bujdosóénekek, panaszdalok, rabénekek, diákénekek stb.), a szerelmi költészet (udvarló dalok, szerelmi vallomások, panaszdalok, balladás dalok, ill. trágár szövegű, erotikus énekek stb.) és a szorosabb értelemben alkalomhoz kötött költészet (jeles napi köszöntők, temetési búcsúztatók, a naptári ünnepek rigmus- és szokásköltészete stb.).
Ez a tematikus vagy funkcióalapú osztályozás viszonylag jól jellemzi ezeket az alkotásokat, ám műfaji besorolásuk már nehezebb feladat. Inkább énektípusokról, szövegcsaládokról beszélhetünk, s ne felejtsük el azt, amit már fentebb is megemlítettünk: ti. a közköltészet sok termékének heterogenitását, ami részben azok praktikusságából, ill. szórakoztató funkciójából fakad. És ugyanilyen fontos az újra és újra előadhatóság, annak hatékonysága, ami nem valósulhat meg jól ismert sablonok, "kaptafák" nélkül; s a "közköltő" tarsolyából nem hiányozhatott a jellegzetes motívum- és toposzrendszer sem. Ezt fűszerezve szókimondással, sok esetben trágársággal már készen is áll a könnyen fogyasztható "lagzis" vagy "hegedős" ének - hogy csupán a mai korunk számára is ismertebbeket említsem.
Kétségtelenül érdekes lehet azonban - minden közönségessége, parlagiassága ellenére is - nyelvhasználata, annak játékossága, melyben - mint már korábban is mondtuk - a szerző kreativitása leginkább megmutatkozhat. Emellett érdekes adalékokat nyújthat a korabeli közgondolkodás, -beszéd vizsgálatához - az alkotások többségéhez ugyanis hozzátartozott a - kor ízlésvilágához képest - vulgáris nyelv, a vásári beszéd, ill. a kollokviális stílus alkalmazása. Csokonai - akire erősen hatott a közköltészeti hagyomány - a Dorottyában pl. többek között - Kazinczy szavával élve - azért "maszatol", mert tudatosan keveri a "fennkölt" stílust az "egyszerűvel", illetve a "közepessel" (ha a három stílusnem teóriáját vesszük alapul), hogy ezzel is "elámítsa" (Täuschung) az olvasót, azaz: a megfelelő hatást érje el.
A korabeli társadalmi és erkölcsi viszonyokról, ill. szokásrendszerről - vagy akár a korban (mai szóval) "trendi" viseletről - sokszor képet kaphatunk már a hangulatfestő kifejezések használata révén. Gvadányi falusi nótáriusának is a korban használatos "divatszavak" révén kerülnek bemutatásra az angol, francia és német "módi" szerint szabott és varrott ruhák. Csokonai a Dorottyában elmés jegyzeteket, kommentárokat fűz a csoport- vagy rétegnyelvi(nek tartott) kifejezésekhez, mint pl. a trompőz. Közel nyolcvan ilyen szómagyarázatot "mellékel" a műhöz.
Belegondolhatunk, hogy a kor mainstream irodalmához képest - melyben a szókészlet és a kifejezésmód erőteljesen műfajhoz kötött, ill. egy szűk irodalmár csoport ízlésén alapuló, kanonizált - mennyire más, mennyire provinciálisnak hat ez az alkotói hozzáállás. Példának okáért felhozhatjuk Kölcseyt, aki még Kis Jánost is megfeddi, amiért Kazinczy-himnuszában így ír: "Ki derítheti fel homloka ráncait..." Kölcsey ma igen kényesnek ható ízlése alapján "e ráncokat felhővel vagy valami ilyennel kellene felcserélni". A ránc szó versbe nem illő minősítése elárul valamit a Kazinczy-kör irodalmi elitizmusáról.
Azonban már a kor rövid életű folyóiratainak, hírlapjainak vagy röpiratainak - amelyek közül néhány csupán egy-két számot élt meg vagy csak terv maradt - szerkesztői is felismerik a közköltészet esetleges valenciáit, értékeit. Ráth Mátyás pl. 1782-ben "a köznépnek szájában forogni szokott régi versek" gyűjtésére buzdít, Révai a "profán" költészetet a magyar nyelv kincsesbányájának tartja. A Magyar Hírmondó felhívást intéz olvasótáborához, melyben a nemzeti énekek és a régi könyvekben, kéziratokban rejlő "apróságok" mellett "közönséges, tréfás, enyelgő, szerelmes énekeket" vár közönségétől, "amik a verskönyvekben, a hagyományokban" fellelhetőek. Sándor Iván 1801-ben "a köznép énekeit" megörökítendőnek véli.
Tehát e költészeti hagyomány régisége és nyelvezete az, amely egyértelmű értékként tűnik fel a korban. Tény, hogy a XVIII. század végének mulattató költészetében - amely jórészt a diák-énekeskönyvekben (pl. a sárospataki Felvidító) lelhető fel - továbbél mind a századokkal korábbi "hegedős"-mulattatás vágáns hangütése, mind a didaktikus költészet: a XVI. századi prédikátorok példázatoktól hemzsegő bibliás nyelve. A XVIII. századi szerelmi dalok is gazdag hagyományréteget tudhatnak maguk mögött: a XVII. század udvarló, bókoló virágének-költészetet, a barokkos epekedő lírát, és nem utolsósorban az Amade Lászlót utánzó rokokó dalköltészetet. Az sem elhanyagolható szempont, hogy a XIX. század eleji énekeskönyvekben az akkor divatos "érzékeny dalok" együtt szerepelnek a népies dalokkal és az első (pre)romantikus idillekkel. A vulgáris tradíciót azonban kétségtelenül a kollégiumi diákköltők ténykedése vitte tovább.
Milyen is volt a diákköltészet? Arany János néhány találó szóval festi le ezt a világot: "Csokonai előtt, alatt és után verselők hosszú sorát" említi, akik "a népszerű köznapiság poros országútján" haladtak. Mindaz, amit műveltek, "a 'poetica classisok' napi és heti gyakorlataiból" nőtt ki, és aki "ügyesség, könnyűség által kitűnt", ill. "tanulótársait" és a különböző, köznapi társas összejöveteleken megjelenteket is tudta "mulattatni", arra "már előre némi nimbusz várt... az illető társaskörökben".
Elsősorban a kálvinista kollégiumok - Sárospatak, Debrecen - diákpoézisére kell itt gondolnunk, de nem kizárólag a kollégiumi gyűjtemény-irodalom tartozik ide, hanem pl. Mátyási József "népszerű mesterkedése" is (amely egyébként szintén a kéziratos diákverselésből nőtte ki magát). Az "otthonról hozott" műveltség tekintetében a diákok között nem feltételezhető túl nagy különbség, s a kollégiumban kapott műveltség és a hagyományos "diák-szolidaritás" egységes táborrá kovácsolhatta őket. S bár vonzó lenne Jókai idealizált Csittvári krónikája alapján elképzelni ezt a közeget, a valóság az, hogy korántsem ilyen eszmei tudatossággal alkottak - talán csak Csokonai (igaz, az ő versei a leggyakrabban másolt darabok).
A kollégiumi diákköltészet jellegzetes termékei az omniáriumok, a "mindenes" vagy "elegyes" gyűjtemények. Ezek éppúgy tartalmaztak praktikus tudnivalókat, sőt "puskát", tananyagot (pl. latin szószedet, fordítások), mint a majdani hivatás gyakorlásához szükséges alkalmi költeményeket (pl. halottas énekek, búcsúztatók) stb. Jellemző a néhány nagyobb epikus alkotás mellett a kisebb leíró-elbeszélő, anekdotázó költemények jelenléte. Szerepeltek még bennük szatírák, leánycsúfolók, szentimentális-rokokó énekek, népies vagy félnépies dalok. Nem hiányozhattak belőlük az iskolai színjátékok sem.
Mi adhatott volna több muníciót Csokonainak a vígeposzai, főleg pedig a Dorottya megalkotásához? A korai, a Zöld codexben szereplő verseit most nem részletezve, két jellegzetes szöveghagyományra utalnék a műben. Ilyen pl. a vénlánycsúfolók tradíciója: "Lohadt mellén csomó ruhák tekeregnek, / Mellyek közt elhervadt csecsei fityegnek"; "Ürög-forog, tipeg, lóbálja a kócot, / Mellyből görcs farának csinál vala pócot"; a militat omnis amans: "Az apró minőrök a szála padlatját / Mindjárt mesterséges mina alá vették, / A dámák ruhája alját felvetették"; "Chlorist elütteti a rúdnak végével, / Lerogyik s fekvését festi szűz vérével. / Eltapodta őtet az Ámor szekere, / Átjárta szép mellyét, szép hasát kereke" (utalásrendszer).
