"Az újságírás a tömörítés és a lényegkiemelés művészete" – állítja az egyik velős és a lényeget kiemelni igyekvő meghatározás. E definíció problémája az, hogy nem esztétikai kategóriákkal határozza meg a zsurnalizmus mibenlétét: nem támaszt széptani elvárásokat a cikkekkel szemben. Vagy mégis? Egyrészt "művészetről" beszél. A publicisztikák legjobbjait valóban elfogadhatjuk arsként vagy technéként. A legjobb publicisták tényleg művészek, amennyiben azt tekintjük művészetnek, mely esztétikai minőséggel leírható, egyedi és irodalmi stílusértékkel bíró alkotást teremt. A hírlapírás napi gyakorlata során keletkező termékek vajon kiállják ezen esztétikai ítéletalkotás próbáját? Szerzőként hajlok rá, hogy amennyiben a művészi igényű tömörítést és lényegkiemelést tekintjük, részben igennel válaszoljak. Kifejtem, miért.
Akár ha hírt adok, információt nyújtok valamiről, nem egyszerűen a hírértékkel rendelkező, informatív közléselemeket igyekszem elhinteni az ismer(e)tek, redundáns szövegösszetevők mezején. Az újságírás napi gyakorlatában a terjedelmi korlátoknak egyszerűen meg kell felelnem, nincs mese. A műfaji követelmények Prokrusztész-ágyát nem cserélhetem franciaágyra. Alkotás közben a cikkemet, Mademoiselle Article-t, körül kell udvarolnom, el kell csábítanom ahhoz, hogy tartalom és forma egységének ágyába feküdjön. Olyan ez, mintha egy érmén ábrázolnám a világegyetem összetettségét és egységét. Ezt tartom a zsurnaliszta esztétikájának.
