„Ez világ, mint egy kert; / Kit kőeső elvert..." – zeng-dörg Rimay Jánosnak a Balassa/Balassi-(korhűen minden bizonnyal [Balázsa/Balázsi]-)strófában robbanó versfelütése emlékezetem végvárában betöltött mozsárágyúként, valahányszor ember embernek farkasaként követ el valamilyen embertelenséget. Akárhányszor valamilyen mészárlásról, embertársaink előidézte tragédiáról, katasztrófáról, testi és lelki kínzásról, szenvedésről, rombolásról hallok, értesülök, ilyennel szembesülök – és ámulok-bámulok (meg) – a messzmédiá(k)ban. Mindannyiszor a világkert pusztulása, az édenből való kiűzetés, az emberiség ősbűne ötlik eszembe, hogy „nem lehet itt soha éden a földön", amint Gaia sirámait panaszoltam el. Ez gyújtott kanócot és robbant be emlékezetembe(n) akkor is, mikor az ókori Palmüra (Palmyra) romvárosának (el)pusztításán dühöngtem. A számomra az ezeregyéjszaka Sehrezádját idéző, szépséges Abeer Nehme (igaz, nem szír, de) libanoni keresztény énekesnő jutott eszembe, aki olyan szívettépően, egyben felemelően énekli a szír-maronita, arameus, libanoni-melkita, grúz, örmény, görög és (pravo)szláv-balkáni vallásos dalokat. [www.youtube.com/watch?v=XOKmImLYuGs]
Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban, hajdanában-danában épp KSI tanár úr vizsgájára készülvén a Rimay-féle, manieristának dobozolt példakapásokig jutottam. „Egy igén többet nyomsz, mint más nagy rakás szón, / Aki ebben kétes, nyomozzon balhát hón". Ezt a kapást nem szalasztom el, gondoltam, újra és újra végig-/átgondolva, (meg)fontolva haladásom szákjával próbáltam kiemelni a régi magyar irodalom barokk-manírt mélyvizéből... „nyomozzon balhát hón", gyömöszöltem bele memóriám csebréből vedrébe a fogást. S akkor észrevettem, hogy az előző napi dorbézolásból odahagyott, csökönyös borcseppektől, -fodrocskáktól terhes poharam belső oldalán egy félrészeg muslica folytat elkeseredett falmászást azért, hogy a peremig jusson és megmentse nyomorult életét. Bánhidi László vándorolt, röpült bele kóbor lélekként iszákomba, töprenkedtem magamban, hiszen az ismert anekdota szerint ő mondta Aczél elvtársnak, hogy következő életében muslinca szeretne lenni, hiszen borban születik és abban is hal meg. Arra jutottam, hogy a (meg)részegült rovar törekvése, fölkapaszkodása a síkos, mosatlan üvegen a peremig egy az egyben olyan, mint a friss havon bolhát keresgélni. Kilátástalan és értelmetlen létharc, s így fogok én másnap a vizsgán kínlódni (amit végtére is ötössel abszolváltam).
Meggyőződésem, és hadd győzzem meg most olvasóimat is, hogy Rimay meghökkentő, meglepő, váratlan, titokzatos és fölöttébb érdekes, pörölycsapásként falhoz vágó képzettársításai okán és révén (poszt)modern költőként is megállná – vagy bepolgárpukkasztaná – a helyét honi irodalmunkban. Holott ő Balassit tekintette nemcsak legfőbb, de egyedüli példaképének, a nagy költőelőd hagyatékát gondozta, egy bizonyos szisztéma és szintézis szerint elrendezte, közrebocsátotta (ügyesen beleszerkesztve az övéit, így megnövelve azok jelentőségét is). Ennek folyományaként az első Balassi-kultuszt is ő teremtette, illetve generálta.
Ez világ, mint egy kert; kit kőeső elvert, napról napra veszten vész,Vagy mint senyvedt zsindel, kit ó házról széllyel té-tova hány nagy szélvész,Ő mint romlandó ház, elveszendő szállás, jóktúl üresült rekesz.Mindenütt való hel rakva sok veszéllyel, nyugta nincs embereknek,Kit-kit bánat sebhít, bút öröm nem enyhít, vége nincs keservének,Árad sok veszéllyek, sér mind szívek, fejek, s halál vége ezeknek.Felbomlott békesség, ki miatt sok épség álgyúk súllyával romol,Nagy, roppant seregek egymással ütköznek, hol sok ember s vér omol,Vitézül nyert szépség s karddal lelt nyereség vitézek közt eloszol.
Poémájára mintegy válaszként költöttem Rimay versére című, Balassi-strófákban, csak nem Rimay, hanem a zólyomi (gyarmati és kékkői) báró módijában tördelt versemet. Ti. ha minden ellene szól is az egyéni és közösségi létben, azért éltetni kell a reményt ebben a háborúktól, terrortól, erőszaktól, kulturális konfliktusoktól, környezetrombolástól, információs visszaélésektől, piszkos pénzektől, a nem-megújulók szűkülő és a megújulók felértékelődő köréért vívott véres küzdelmektől meghatározott, képmutató 21. században. S a legfőbb intenció mindig a küzdés és a hit kell légyen.
Férfiként kell vívni!Ősi harcra hív kibennünket az új világ;nem fordulunk vissza:Nihilből Thalassza,fegyverből legyen virág!Nem szélmalmot bontunk,a közönynek rontunk,szablyánk múzsától nyert ág.Az Anyaföld honunk,itt kell helytállanunk!A feledés mátrixát,gyenge álarcait,talmi holmijaitvitézséggel vesd le hát!Boldog sorsszerűség!Tisztesség, dicsőségemberség nyeri jussát.És ha majd eléredföldi kötelékedvégét, megtapasztalod:erős vár a lélek,ha mertem, nem félek,beteljesülhet sorsod.Nem halsz meg hiába,hattyúként kiáltvaüdvödet eldalolod.
