Ma már evidencia, hogy az 1990-es évek információs forradalma, az „információs szupersztráda” kiépülése a társadalmi kommunikáció intézményesült formáit, illetve a kulturális, valamint a kultúraközi érintkezés módjait is alapvetően megváltoztatta. E folyamat alappillére az Internet, pontosabban a World Wide Web megjelenése és gyors elterjedése volt, hiszen ez tette lehetővé a világméretű hálózaton keresztül az audiovizuális jelkomplexumok tér- és időfüggetlen, korlátok nélküli, egyidejű továbbítását. A pontosítás indokolt, hiszen maga az internet „csupán” olyan nemzetközi számítógépes hálózatot jelent, amely a világ számtalan szerverét (kiszolgálóját), illetve kliensét (felhasználóját) köti össze, míg a web internetalapú hipermédia, amely egyszerű használhatósága és hozzáférhetősége révén a globális információcserét teszi lehetővé.[1]
Lényeges szempont az egyidejű, élő továbbítás lehetősége, ami felveti az idő és a tér problematikáját. Hiszen – kis túlzással élve – ez még annál is mélyrehatóbb beavatkozás hagyományozódott idő- és térfelfogásunkba, mint amit a relativitáselmélet téridő-szemlélete jelenthetett a maga korában. Mindannyian, akik használjuk a webet, nap mint nap szembesülünk a real time, a valós idő jelenségével (vagy annak illúziójával): arról, ami a világ másik végén történik, késés nélkül, azonnal, ugyanabban a pillanatban értesülünk[2] – vagy ezt hisszük. Sőt: a közvetlen emberi kommunikáció alapformája, a személyközi, interperszonális érintkezéshez hasonló, virtuális kapcsolatba léphetünk bárkivel, aki „anyagi valójában” időben és térben távol van tőlünk. Arra is lehetőségünk van, hogy több személlyel (vagy az ők „virtuális ego”-jával), személyek csoportjaival vagy egymástól függetlenül más-más helyen tarózkodó, de a kibertérben egymásra találó virtuális tudatokkal értekezzünk. Új, virtuális csoportok, közösségek, kultuszok, értékek létrejöttének lehetünk tanúi.
Mindez a kultúráról alkotott felfogásunkat, a kultúrához való viszonyulásunkat, illetve az ahhoz való hozzáférés elvi lehetőségeit is gyökeresen átformálta. Horváth Iván nyomán kultúrának tekintjük „azt az erőfeszítést, hogy bizonyos jelölőket és a hozzájuk tartozó megfejtési kulcsokat a következő nemzedékek is megkaphassanak.”[3] A jelölőkhöz, vagyis a tulajdonképpeni kulturális tárgyakhoz mindig kapcsolódott egyfajta „egyetemesség-mítosz”: a történeti korokon és földrajzi helyeken átívelő „egyetemes kultúra” képzete; mindebbe jól illeszkednek a világirodalomról vallott nézeteink. Ennek tudható be az a törekvésünk, hogy egyetemesnek tekintett kulturális értékeinket és azok jelentéstartalmát megőrizzük az utókor számára.
Az egyetemes kultúrának az ilyen, szintén hagyományozódott megközelítése arra sarkallhat bennünket, hogy összevessük azt az információs társadalom „egyidejűség-mítoszával”, a virtuális jelen levés egyetemességével. A virtuális tudat is szövegekben jelenik meg, jut kifejezésre – például fórum-hozzászólás formájában, csetelés közben vagy saját blog-írásokban. S hiába az „írott beszéltnyelviség” számos, az intézményesen elsajátított, illetve hagyományozódott íráskultúrát (a helyesírást, az írott köznyelvet) figyelmen kívül hagyó jellegzetessége, virtuálisan „egyenrangúnak” tekintendő és ugyanúgy hozzáférhető minden egyes felhasználó számára, mint az internetre „fellőtt” (Spiró kifejezése) „magas irodalom”. S mivel a világháló „nem ismeri” a kulturális értelemben vett, esztétikai konvenciókon (is) alapuló szöveghierarchiát, az internetre került irodalmat egészen más, a hagyományos könyvkultúrától lényegesen eltérő kontextusba helyezi.
Az elektronikus könyvtárakban, adattárakban megőrizni kívánt, szöveges állományokká alakított írásművek minden tekintetben rendhagyóan viselkednek: nem olyanok, mint a „számítógépes kommunikáció”[4] jellegzetes műfajaiban írt szövegek. Az utóbbiakat nem a generációkon keresztül történő, változatlan megőrzés szándékával hozzák létre, ezért a szöveg „méltósága” és ezzel párhuzamosan a „szerzői jog” velük kapcsolatban ismeretlen fogalmak. A pontos szövegmásolat létrehozásának lehetősége és a korlátlan hozzáférés biztosítása az egyetlen, kevés ráfordítással elkészülő példányhoz a hosszú időre szóló archiválás ellen ható tényezők.[5] Miközben az adathordozók kapacitása növekszik, tartósságuk csökken, és a különféle szövegek az egyes, interneten terjedő vírusok pusztításának is komolyan ki vannak téve.
Az adott szöveges állomány, honlap, „wikipédiás” szócikk vagy egyéb szöveg hamar elévül, „hírértékét”, információtartalmát gyorsan elveszti, ezért gyakori frissítésre, módosításra szorul. Megalkotói már eleve úgy tervezik, hogy tartalma nem „örök időkre”, az unokák és a dédunokák okulására szolgál, hanem a gyors információszerzést segíti elő.
Bárki publikációs fórumot teremthet, szerzővé, sőt kiadóvá válhat.[6] Az olvasó szerepét a felhasználó veszi át, aki nem puszta befogadója és értelmezője a szövegnek, hanem adott esetben alkotója és módosítója is – legalábbis jogot formál erre.[7] Nem arról van szó, hogy az eredetiség és az autentikusság az „egyszeri felhasználó” számára már nem rendelkeznek jelentéssel, hanem hogy viszonyfogalommá váltak.
Az eredetiség többé nem a szerzői, alkotói eredetiséget, a „szerzői zsenit”, a köré szerveződő kultuszt jelenti, hanem a kivitelezés, megvalósítás-megvalósulás, illetve a módosítás-hozzátevés eredetiségét. Aki egy érdekes hozzászólással, gondolattal, „dizájnos” videóval, képpel, hanggal gazdagítja az adott jelkomplexumot, eredetinek számít.
Az autentikusság, hitelesség fogalma úgy módosult a világhálón, hogy mivel tisztában vagyunk a tartalmi, nyelvi, formai megbízhatóság kétségességével,[8] eleve fenntartásokkal fordulunk a hitelesnek, elfogadhatónak tűnő információk felé is. Nagy mértékben a saját értelmezési, mentális műveleteinken, kognitív struktúráinkon, világnézetünkön stb. múlik, hogy valamit igaznak, hitelt érdemlőnek fogadunk el vagy sem.
Az irodalmat az is „különlegessé” teszi a világháló egyéb műfajaihoz képest, hogy egy szövegállományhoz nem tartoznak szervesen és természetesen kép-, mozgókép- és hangállományok.[9] Az internet „médiakonvergenciáját” érhetjük tetten abban, hogy az eddig különálló, más-más kulturális, művészeti vagy (tömeg)kommunikációs közegbe tartozó műfajok egyesülve hoznak létre új műfajokat.[10]
A hipertextualitás, hipertextus olyan szövegeket fog össze – a hiperlinkeket –, amelyek egymással lineárisan és közvetlenül nincsenek kapcsolatban. A kontextuális határok ezáltal kitágulnak, és ez az olvasási szokásokat is megváltoztatja, hiszen a különböző szövegek befogadási sorrendje nem tervezhető.[11]A szövegek megalkotóinak mindezt már a szöveg tervezésekor figyelembe kell venniük.
Mint az előzőekben láttuk: pusztán annak ténye, hogy az adott irodalmi szöveget digitalizált formátumban elhelyeztük valamely elektronikus könyvtár vagy adattár mégoly megbízható adatbázisában, semmivel sem segítettük elő az archiválást. Az adott dokumentum jellege, terjedelme, paraméterei ugyanis olyanok, hogy ha az egyszeri felhasználó végig is olvassa azt, nem fogja venni a fáradságot, hogy letöltse a több száz oldalas, módosíthatatlan „monoszöveget”, pláne nem fogja lemásolni azt. A digitalizált példány könnyen elveszhet vagy sérülhet, sok példányban létrehozni pedig többletköltségekkel jár és nem kifizetődő.
„Üzletté” kell tenni tehát az irodalmi szövegek digitalizálását, az abba befektetett pénz megtérülése viszont csak úgy képzelhető el, ha az elektronikus könyvtárak létrehozói összefognak a hagyományos könyvkiadás-terjesztés képviselőivel, s az adott mű könyvalakban történő „piacra dobásával” párhuzamosan készítik el a digitalizált példányokat.
Az internetre jellemző hipertextualitás viszont kihasználható előny lehet a digitalizált irodalmi művek szempontjából, hiszen különböző hivatkozásokon, utalásokon keresztül a mégoly áttételes irodalmi egymásra hatások, intertextuális kapcsolatok pillanatok alatt feltérképezhetőekké, ellenőrizhetőekké válhatnak, sőt újabbakra derülhet fény. Tulajdonképpen ezek is hálózatszerűen viselkednek, a web tehát kitűnően alkalmas lehet a kezelésükre. Itt felmerül a fordítás, a fordíthatóság problémája: kontextualizálni csak úgy lehet a magyar irodalmat, ha gondos fordítások készülnek az egyes művekről. Mivel – hálózati tapasztalataink alapján – az autentikusságot is viszonyfogalomként értelmezzük, a lefordíthatatlanság kérdése fel sem merül bennünk, a lehetséges legjobb fordítással már kibékülünk.
Hogy miért van szükség mégis a magyar nyelvű irodalom és kultúra megőrzésére? Egy analógiával élve: anyanyelvi tapasztalatunk, hogy nyelvünk változatokban él. A magyar nyelv nem is az egyes nyelvváltozatok összegét, de nem is azok középarányosát jelenti. Létmódja a nyelvnek a változatokban élés: magyar nyelv az irodalmi nyelv, a beszélt köznyelv, a palóc nyelvjárás, az orvosi szaknyelv, az argó stb. Mindegyik teljes rendszerrel és kifejezőkészséggel rendelkezik. Természetesen vannak sztenderd – köznyelvi – változatok, amelyeket a beszélőközösség túlnyomó többsége ismer, és ezek nyelvi presztízzsel bírnak, ám ezeken kívül a beszélők többsége még ismer legalább egy-két változatot, a magyar néhány változatát.
A világirodalom szintén elvonatkoztatás eredménye: nemzeti irodalmakban él. Ezek közül vannak bizonyos nyelvek és irodalmak, világirodalmi jelentőségű művek, amelyek nagyobb hatást gyakorolnak a többi nemzeti irodalomra, mint fordítva. Ám ha a magyar irodalommal foglalkozunk, tkp. a világirodalom egy sajátos „változatát” vizsgáljuk. Hiszen az „összeurópai” kulturális hatásokból hazánk sem maradt ki soha, s mi magunk emlegetjük, hogy tekintélyesebb műveink „világirodalmi jelentőségűek” lennének, ha legalábbis Európa-szerte ismernék azokat.
Globalizált világunkban, a fogyasztói társadalomban az identifikáció lehetőségei némileg megváltoztak, és több országban reneszánszukat élik bizonyos nyelvjárások, az adott nyelvjárásban írt irodalmi szövegek, azok identitásjelölő funkciója miatt. Az identifikáció fontosságát az internet is alátámasztja. Rohamosan terjednek ugyanis – a csoportszerveződések által – az új, csoportnyelvi jelenségek, a normától való eltérés, az önálló nyelvi normateremtés jelenségei.[12] Mi lehetne azonban jobb identitásjelölő nemzetünk legjelentősebb irodalmi alkotásainak kontextualizálása, lefordítása révén a világirodalmi kánonba való bekerülésüknél?
Felhasznált irodalom
Bódi Zoltán, 2004, A világháló nyelve; Internetezők és internetes nyelvhasználat a magyar társadalomban, Gondolat, Bp.
Horányi Özséb, 1997, Az információs társadalom koncepciójától az információ kultúrája felé, https://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/media/hozseb1/
Horváth Iván, 2000, Magyarok Bábelben, JATE Press, Szeged, https://irodalom.elte.hu/babel/
Horváth Iván, 2006, Gépeskönyv, Balassi, Bp.
Kibédi Varga Áron, 2003, A jelen; Irodalom és művészet a századfordulón, Kalligram, Pozsony.
[1] Bódi Zoltán, 2004, 11-13.
[2] Kibédi Varga Áron, 2003, 19.
[3] Horváth Iván, 2006, 140.
[4] Bódi Zoltán, 2004, 14.
[5] Horváth Iván, 2006, 149-150.
[6] Bódi Zoltán, 2004, 14.
[7] https://irodalom.elte.hu/babel/2410.htm
[8] Bódi Zoltán, 2004, i. h.
[9] Horváth Iván, 2000, i. h.
[10] https://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/media/hozseb1/hozsb1.mek
[11] Bódi Zoltán, 2004, 15.
[12] Bódi Zoltán, 2004, 17-18.
