Az ún. „szocialista realizmus” vagy „szocreál” kultuszteremtő ereje jellemző módon éppen a köré szerveződő „posztkultuszban” érhető tetten. Azáltal ugyanis, hogy a szocreál jegyében született alkotásokat emblematikus jelentőségűnek tekintjük, és a totalitárius államművészetről szóló diskurzusokban „a Gonosz princípiumaként” mintegy mitizáljuk azokat, a kultusz újabb formában való továbbélését segítjük elő. (Beke, 1992, 109.) Ám a „szocialista realizmus” kifejezés – ideológiailag tetszetős hangzásának, de alapjában véve homályos jelentéstartalmának köszönhetően – kezdettől fogva szakrális jellegű „hívószó”, amely megszületését követően egyfajta „emanációval” hívta életre – természetesen teoretikusainak bábáskodása mellett – a különféle értelmezéseket.
A kifejezés hivatalos használatát – Gronszkij javaslatára – állítólag maga Sztálin „deklarálta” az 1930-as években. (Köpeczi, 1970, 26.) Nem lehet véletlen, hogy a szocialista realizmus fogalmához rendelt ideológia kezdetben a sztálini rendszer mitikus önértelmezését segítette elő, “mint a megváltott világ művészete”, amely a forradalom „érlelődő” és „útkereső” szakaszát jellemző, de alapjában véve még a „megváltás előtti” világ „bomlástermékének” tekinthető avantgárd tendenciák után a „fejlődés” szükségszerűnek elképzelt „betetőződését” és „nyugvópontra jutását” jelenti. (Szilágyi, 1992, 7.) Ebben az időszakban ezen „alkotói módszer” forrásának is Sztálint tekintették, illetve úgy tartották, hogy azt a „kiteljesedett szocialista fejlődés” társadalmi viszonyai önmagukból „hívták elő”. (Szántó, 1995, 304.)
Habár kezdettől fogva bizonytalan volt a szocialista realizmus stílus, módszer, irányzat vagy épp attitűd volta – a kifejezés lehetőséget adott számos, szűkebb vagy tágabb értelmezésre –, ismeretelméleti alapját a marxizmus-leninizmusnak az „objektív valóságra”, valamint az ezt kifejező „objektív igazságra” – illetve annak az emberi tudatban, ezzel szoros összefüggésben a művészetben való „tükröződésére” – vonatkozó felfogása képviselte. (Lukács, 1948, 19.) Ezen elvek esztétikai kívánalmakban való „testet öltése” azonban jobbára csak néhány, esztétikai jellegű “marxi-engelsi-lenini” megnyilatkozást jelentett.
Éppen ezért Lukács György már a harmincas évektől igyekezett egy saját esztétikai koncepciót kidolgozni, az alapelveket rendszerbe szervezni. (Illés, 1995, 241.) A szocialista realizmus későbbi koncepciójának alapvető jegyei egytől-egyig fellelhetők nála. Az “általános” és az “egyes” dialektikájáról és annak feloldásáról, szintéziséről szólva lerakja a művészi típusteremtés követelményének alapjait. Eszerint az egyedinek átélhető módon kell az általánost tükröznie, amely az egyedi tulajdonságaként jut kifejezésre, és “a törvény az ábrázolt egyes eset sajátos mozgató okaként jelenik meg.” (Lukács, 1948, 29.) Lukács a “jelenség” és a “lényeg” evidensen meglévő, „felbonthatatlan egységéről” beszél, és a művészi alkotástól zárt, önmagától értetődő, befejezett összefüggést vár. (I. h.)
Azt a sarkalatos problémát, hogy mindez nem a művészi érték rovására történik-e, azzal próbálja kiküszöbölni, hogy a valóság művészi tükrözésének sajátosságaként kiemeli annak a hétköznapok „profán” valóságától teljesen eltérő minőségét. Minden jelentős műalkotásnak „saját világot” tulajdonít, miáltal „a mű lényegében hívebb, teljesebb, elevenebb, mozgóbb tükröződését adja a valóságnak.” (I. m., 30.) A befogadót addigi tapasztalatain, „valóság-reprodukcióin” túl a valóságnak egyfajta konkrétabb szemléletéhez segíti hozzá, miközben „az élet látszatát kelti.” (I. m., 33.)
Lukács a művész „pártos állásfoglalásának” az elvárását is megfogalmazza, amelyet azonban a helyesen szemlélt objektív valóságból következő természetes „hajtóerőként” tárgyal. Így az „élet összfolyamatát” a „művészi illúzió” segítségével tükröztető műalkotásban a „pártosság” meglétét hatványozott kívánalomnak tekinti. (I. m., 34-35.) Ám felhívja a figyelmet arra is, hogy a valóság egyes, kiragadott részleteinek önkényes egymás mellé állítása, a valóságból való „szubjektív kisajátítása” nem vezet helyes szemlélethez, mert nem az „objektív”, „totális” valóság szükségszerűségét tükrözi. (I. m., 37.)
Balázs Béla egy 1935-ös írásában úgy közelíti meg a kérdést, hogy mi az, ami nem szocialista realizmus. Eszerint nem az a naturalizmus, a „kispolgári realizmus” ábrázolási stílusa, illetve „formai módszere”. Azt állítja, hogy minél élethűbb részletességgel ábrázolnak egy-egy önmagában kiragadott tényt, annál inkább meg lehet hamisítani magát az objektív összefüggést, a „perspektívát.” Az „aprólékos pontosság” ezek alapján nem a hitelesség, hanem a félrevezetés eszköze, s a „kispolgár mindennapi tapasztalatára” építve elhiteti a látszólag pontos tényekből összeálló hamis valóságábrázolást. (Balázs, 1970, 196.)
Ebben az állásfoglalásban implicit módon természetesen az is benne van, hogy csupán az a mű valósítja meg az objektívnak vélt valóság „pontos” tükrözését, összfolyamatában, „totalitásában” való ábrázolását, amely – adott esetben a tények ellenére is – olyannak látja a világot, amilyennek ideológiailag és a „pártosság” szempontjából látnia kell. Ezt még az sem befolyásolhatja, hogy a tapasztalat milyennek mutatja, hiszen – mint az a gondolatmenetből világosan kitűnik – a puszta tényközlés „szubjektív” marad, ha nem a társadalmi mozgások szükszégszerűnek tartott „dialektikájába” illeszkedik bele. Vagyis az író – ha „igazán” szocialista realista – nem mutathatja meg a sztálinista rendszer akármennyire szembeötlő visszásságait, hiszen azok nem tükrözik – nem is tülrözhetik – a megkívánt, mesterségesen létrehozott „objektív igazság” összefüggéseit.
Balázs harci szelleme azonban nem fogy ki a naturalizmus kritikájában: támadást intéz a „kispolgári, amerikai tárgyilagosság regisztráló realizmusa” ellen is. Elsősorban azt kéri rajta számon, hogy karakterei csupán „csavarok a gépezetben” – méghozzá a „trösztösített tőke” gépezetében –, azaz lélektanilag kidolgozatlanok, „sematikus alapérzelmek” jellemzik őket. Ellenben a szocialista realizmus számára az egyén és az ő egyéni sorsa bír fontossággal, akinek „egyénisége és lelkisége is realitás.” Persze csak akkor, ha gondolatvilágában és lelkében „tükröződik a tények kölcsönös összefüggése és értelme.” (I. m., 197.) És itt visszajutunk az alapproblémához, ti. valójában korántsem az ember, a humánum érdekli a „vérbeli” szocialista realista írót, hanem az az ember, akiben az ideológia visszatükröződik és visszatükrözhető. Ehhez járul Balázs részéről az az igény, hogy a „tömeget” kell ábrázolni az egyén pszichikumának tükrében (és nem fordítva) – azaz, mondhatnánk: a „tömegembert”... (I. m., 198.)
Balázs a „burzsoá tárgyilagosság” helyére elemi követelményként a „lírát” és a „pátoszt” emeli. Hiszen a valósághoz való közvetlen, szenvedélyes viszony a dolgok jelentőségét és értelmét, a „felismert szükségszerűséget” övező érzelmekben nyilvánul meg. A „forradalmi szocialista realizmus” ugyanis nem elégszik meg a meglévő világ ábrázolásával, hanem „új világot” alkot, vagyis „teremtő művészet.” A „tényközlés” mellett a tények „értelmét” tárja elénk. A koncepció alapján innen származna a befogadó „szájába rágott”, didaktikus értelmezésből levont következtetés „pátosza”. (I. h.)
A szocialista realizmus elméleti megalapozásának eddig tárgyalt kísérletei a sztálinizmus közvetlen hatását mutatják, és ez elmondható a szocreál eredetére vonatkozó „genealógiájuk” történeti sémájáról is. Bár a „tökéletes” realizmusról szólnak, a „fejlődés legfelsőbb fokáról” tekintenek a korábbi évtizedek „kispolgári izmusaira”, tendenciáira, mégsem vélik úgy, hogy a szocialista realizmus „organikus fejlődés” eredménye lenne, hanem mint amit a „megvalósult szocializmus” önmagából „hívott életre” a „helyes elvként”, amely máris „teljes fegyverzetben” tárul elénk. Ezáltal elhatárolódnak minden más, korábbi realizmus törekvéseitől.
Ezzel szemben egy másik történeti séma is létezett, amely bizonyos „szerves önfejlődést” tulajdonított a szocialista realizmusnak. Ez a vélekedés különösen a személyi kultusz hivatalos kritikája körüli időszakban és éppen ezen kritika által nyert teret (Szántó, 1995, 304.), de már korábban is megjelent. Lukács – korábbi véleményének részleges felülírásával – szintén ezt az álláspontot veszi védelmébe és igyekszik igazolni 1939-ben A szocialista realizmusról című tanulmányában. (Lukács, 1970, 269.)
Egyrészt feleleveníti mindazt, amit a szocialista realizmusról már korábban kifejtett, vagyis az egyediben, sajátosban a lényeges vonások eleven, életszerű visszaadásának igényét. Másrészt viszont Homérosztól Gorkijig minden jelentős szerzőt az ún. „nagy realizmus” képviselőjének tekint. Leninre hivatkozva áll ki az „egyetemes kultúrfejlődés” eszméje mellett, amelyben – vélekedése szerint – a kontinuitás nem szakad meg a „forradalmi erők” győzelmével: amíg a szocialista társadalmi és politikai berendezkedést csak a „forradalmi aktus”, az „uralkodó osztályok” hatalmának radikális, erőszakos megtörése teremtheti meg, addig a szocialista realizmus „nem szakítás a megelőző kultúrfejlődéssel.” (I. m., 270.)
Lukács szerint a „kizsákmányolás jármától” megszabadított ember, aki a szocializmus „ökonómiáját” megteremti, természeti és társadalmi környezetéhez hasonlóan a kultúrát is teljes egészében birtokába veszi – azaz meghódítja, elsajátítja és átalakítja azt. Úgy véli, hogy a szocialista kultúra a „szocialista társadalmi lét reális talaján” fejlődik, és nem különül el a gazdasági tevékenységtől, a civilizáció vívmányaitól és annak történetileg összegyűlt tapasztalataitól, azaz: ellentétben áll a „kapitalista államok” modern művészetével, amely minden addigi törekvéssel, klasszikus tradícióval szakít a civilizáció és a modern kultúra hamis szembeállítására hivatkozva. Hovatovább az ún. „proletkult” ellen is állást foglal, amely – meglátása szerint – mesterségesen akart „kitenyészteni” egy radikálisan új művészeti nyelvet. (I. m., 271.)
Mindebből világosan láthatjuk, miként válhatott az ún. „szocialista művészet” – a tulajdonképpeni totalitárius államművészet – a hivatalos akadémizmus legrosszabb hagyományainak folytatójává. Nem véletlen, hogy éppen a forradalmi jelszavakkal fellépő, formabontó, új poétikai nyelvet teremteni igyekvő avantgárd törekvések ellen tiltakozik a leghangosabban, hiszen azokat lehetett legkevésbé a propaganda céljaira felhasználni és „átideologizálni”. Ellenben – amint arra számos példa született – a „klasszikus hagyományba” bekerült, de már korántsem élő, eleven hatásaikban meglévő, irodalmi kánonná „merevedett” alkotások kiválóan alkalmasnak bizonyultak a „vulgármarxista” átértelmezésre. Másfelől viszont nem is maguk a művek, hanem az azokat – ill. egy-egy „nagyobb költőegyéniséget” – körülvevő kultusz tette lehetővé az új akadémizmus meggyökereztetését.
Lukács György tehát a „mindenkori realizmus” szerves fejlődésének álláspontjára helyezkedik. Ez azonban nem csupán történeti alakulást jelent a szemében, hanem „a forradalom győzelme” után a társadalmi és a gazdasági viszonyok fokozatos átalakulásával párhuzamosan a szocialista realizmus minden megállapodottságtól mentes, folyamatos fejlődését, ill. a társadalmi-gazdasági folyamatok „tudatosítását” és „gyorsítását”. (Lukács, 1970, 308.) Szemléletében a kettő összefügg egymással, hiszen amint az „új életkörülmények” fokozatosan „formálják meg”, teszik láthatóvá az „új embert”, úgy a kifejezésmód is a folyamatos változásban, átértékelődésben, a régi és az új „dialektikus kölcsönhatásában” formálódik és nyújt újabb és újabb „támpontokat”, tudatosítja egyre mélyebben az „irányt”, a küzdelemet, a harcot „a szocialista világ teljes győzelméért.” (I. m., 308.-309.)
Bizonyítást nyert tehát a címben megfogalmazott állítás – ti. a „szocialista realizmus” ideológiai „költészettan” volta. Bár valójában elég távoli párhuzamnak tűnik, de hasonlóan a francia klasszicizmus dogmává szigorított „alapelveinek” Boileau általi megfogalmazásához, a szocialista realizmus teoretikusai is igyekeztek – a klasszikus művek kultuszának klasszicista szabályokban való „testet öltéséhez” hasonlóan – a marxizmus-leninizmus eszmerendszerének kultuszából a „testté lett Ige” gesztusával az „új idők” művészetének „ars poeticáját” megalkotni.
Felhasznált irodalom
Balázs, 1970 = Balázs Béla, A szocialista realizmus, in A szocialista realizmus II., szerk. Köpeczi Béla, Budapest.
Beke, 1992 = Beke László, A szocreál különös utóélete, in A művészet katonái. Sztálinizmus és kultúra, szerk. György Péter és Turai Hedvig, Budapest.
Illés, 1995 = Illés László, Lukács György előmunkálatai a marxista esztétika rendszeréhez, in Mítosz és utópia. Irodalom- és eszmetörténeti tanulmányok, szerk. Illés László és József Farkas, Budapest.
Köpeczi, 1970 = Köpeczi Béla bevezető tanulmánya, in A szocialista realizmus I., szerk. Köpeczi Béla, Budapest.
Lukács, 1948 = Lukács György, A művészet és az objektív igazság, in uő., A realizmus problémái, Budapest.
Lukács, 1970 = Lukács György, Bírálat és önbírálat, in A szocialista realizmus II., szerk. Köpeczi Béla, Budapest.
Szántó, 1995 = Szántó Gábor András, Sztálin és a szocialista realizmus, in Mítosz és utópia. Irodalom- és eszmetörténeti tanulmányok, szerk Illés László és József Farkas, Budapest.
Szilágyi, 1992 = Szilágyi Ákos, Paradicsomi realizmus. Totalitárius államművészet a XX. században, in A művészet katonái. Sztálinizmus és kultúra, szerk. György Péter és Turai Hedvig, Budapest.
