A strukturális-generatív szemlélet érvényesítésének lehetősége a magyar nyelvtörténeti kutatásban

I. Bevezetés

I. 1. A dolgozat tárgya és célkitűzései

Jelen dolgozatomban kísérletet teszek a generatív nyelvelmélet univerzális grammatikán nyugvó strukturális ágának a magyar nyelvtörténeti kutatásban való részleges érvényesítésére. Elsődleges célom egy strukturális-generatív alapú formális-elméleti hipotézis felállítása a magyar nyelv rendszertörténetének globális (a teljes nyelvi rendszerre vonatkozó) és lokális (az egyes részrendszereket érintő) jellegzetességeiről. Nagymértékben támaszkodom a nyelvi változások mechanizmusának generativista koncepciójára és a strukturális-generatív nyelvszemléletre, ám mindezeket egy átfogóbb elméleti keretbe ágyazva kívánom a rendszerkapcsolatok történetének modellszintű leírásában alkalmazni.

Dolgozatom tárgyát egy közép- és egy újmagyar kori forrás – egy 16. és egy 19. századi magánlevél – strukturális szempontú diakrón egybevetése és elemzése képezi. A két forrás nyelvi sajátosságait összehasonlítva az általuk reprezentált két eltérő szinkrón nyelvállapot rendszerkapcsolati különbségeit és módosulásait strukturális-generatív magyarázó elvek bevonásával kísérlem meg kifejteni. Vizsgálatommal az előbbiekben meghatározott szemléletű diakrón kutatások létjogosultságát igyekszem bizonyítani.

I. 2. Nyelvtörténetírásunk hagyományos koncepciója

A strukturális-generatív szemléletű nyelvtörténeti vizsgálódás megkezdése előtt érdemes röviden áttekintenünk a hazai nyelvtörténetírásban – az újabb keletű munkák hipotetikus újításai ellenére – mindmáig uralkodó, „klasszikus” nyelvtudományi nézőponton alapuló, tradicionális diakrónia-felfogást. Nyelvtörténetírásunk e hagyományos koncepciója alapvetően két, egymással szorosan összefüggő, lényeges elv mentén szerveződik. E markánsan kirajzolódó, fő strukturáló elvek direkt módon határozzák meg nyelvtörténeti tárgyú elméleti írásaink elsődleges hipotetikus bázisát. Mindemellett világosan kijelölik a diakrón folyamatok tárgyalásmódjának legszembetűnőbb jellegzetességeit.

Az előzőekben ismertetett nyelvtörténeti „kánon” fent említett kettős szerveződése a következő sajátosságaiban nyilvánul meg. Egyfelől a nyelvi rendszer változásait a hagyományos nyelv(tan)i kategóriák elemeinek történeti módosulásaiként tárgyalja. Teoretikus és módszertani szempontból ennek jól megragadható, praktikus okai vannak, hiszen a diakrónia folyamatait sokkal kézenfekvőbb a nyelv(tan) konvencionális összetevői és részrendszerei felől megközelíteni, a megszokott szófaj- és mondatrészcentrikus elemzésnek alávetni. Másfelől a „fősodor” szakirodalmi vonulata voltaképpen az újgrammatikus iskola tradíciójából és megállapításainak „korszerűsített” változataiból kiindulva (pl. hangtörvény mellett tendenciaszerű hangváltozásokról beszélve) a tudományszaknak lényegében a diakrón strukturalizmusig terjedő áramlatait összegzi (a nyelvi változás külső és belső tényezőiről szólva).

A nyelvtörténeti kutatások kétségtelenül igazolták e szemléletmód gyakorlati hasznát – vegyük pl. a mai igeragozási paradigma vagy a névszói esetragok rendszerének a kialakulását, mely folyamatok szorosan összefüggnek a szófaji besorolás, illetve a mondatrészi szerep történeti változásaival. Ugyanez elmondható a fonéma- és morfémarendszer alakulásának a hangváltozási tendenciákkal, valamint az analógiás újítással mint rendszerkényszerrel való összefüggéseiről. Bármennyire is rendszerszemléletű megközelítésről van azonban szó, jellegénél és lehetőségeinél fogva – meglátásom szerint – önmagában nem alkalmazható a nyelvtörténeti folyamatok egy olyan egységes és átfogó struktúramodelljének a kialakításakor, mely a modularitás elveit, illetve a moduláris összefüggéseket is kellőképpen figyelembe veszi – erre a későbbiekben részletesen is kitérek.

Az utóbbi évtizedek újonnan kibontakozó nyelvészeti irányzatai ellenben a diakrónia hagyományozódott felfogását sem hagyták érintetlenül, s a magyar nyelvtörténetírás legfrissebb szakirodalmi termése már egy folyamatban lévő, gyökeresebb nyelvtudományi paradigmaváltást sejtet. A nyelvtörténeti magyarázatokban, a diakróniát érintő tudományos diskurzusokban egyre inkább helyet kértek és kaptak – nem kis részben az egyoldalú strukturalizmus kritikájaként – többek között a diakrón funkcionalizmus, a szociolingvisztikai szemlélet, a történeti pragmatika vagy éppen a dolgozatom szempontjából legfontosabb generatív nyelvelmélet megközelítései.[1] Ennek ellenére a domináns szemléletmód továbbra is az újgrammatikus-strukturalista, illetve a hagyományos deskriptív nyelvtani alapokon nyugvó „klasszikus” nyelvtörténeti nézetrendszer maradt. E máig meghatározó tendencia tudománytörténeti okait fogjuk a következőekben áttekinteni.

A magyar nyelvtörténeti kutatások kezdetének jellegzetességeit és kibontakozásának folyamatát erősen determinálta az a tény, hogy a komolyabb, tudományos igényű hazai diakrón vizsgálódás a finnugrisztika tágabban értelmezett, átfogó koncepciójából bontakozott ki a XIX. század második felében. A finnugor nyelvtudományra pedig – az ógrammatikus alapoktól eltekintve – önálló diszciplínává válását követően elsősorban a Hermann Paul nevével fémjelzett újgrammatikus irányzat volt meghatározó befolyással. Az újgrammatikus iskola képviselői a nyelv lényegét, megértésének kulcsát annak történetiségében vélték felfedezni.[2] Ennek megfelelően a nyelvtudományt következetesen történeti tudománynak tekintették, így elsődlegesen a nyelvi változásokat kutatták, bár azt a megállapítást tették, hogy maguk a nyelvhasználók nincsenek tisztában ezekkel a folyamatokkal.[3] Ennyiben – ti. a történeti nyelvészetnek központi szerepet tulajdonítva – az ógrammatikusokat követték, ám alapvetően más megközelítésmóddal és kérdésfelvetéssel: egyre növekvő intenzitással fordultak a nyelv jelen állapota felé.[4]

Tehát az is az újgrammatikus nyelvészek fontos megállapításai közé tartozott, hogy a nyelv jelenlegi – vagyis a mindenkori kutatással megegyező idejű – szinkrón állapotát is vizsgálni kell a nyelvi módosulások pontosabb feltárása céljából.[5] Azonban mindvégig kitartottak azon álláspontjuk mellett, hogy a „nyelvtudománynak nincsenek ahistorikus disciplinái”.[6] Az újgrammatikusok látszólag azzal is tisztában voltak, milyen elveken nyugszik a nyelvi változás potenciális megvalósulása: felismerték az egyéni nyelvhasználat, mai szóval az idiolektusok, illetve az egyéni újítások –mondhatnánk: a nyelvhasználati kreativitás – jelentőségét. Ennek ellenére az okok tényleges rendszerét, a nyelvi változásfolyamat valós kauzalitását nem sikerült feltárniuk.[7]

Korszakalkotó elméleti jelentőséget tulajdoníthatunk részükről az ún. hangtörvény mint diakróniai alapfogalom bevezetésének, valamint a hangváltozás és az analógia mellett a kölcsönzés magyarázóelvként való teoretikus rangra emelésének. Nekik köszönhetjük a mai terminológiában leggyakrabban az egyöntetűség elveként emlegetett alapelv felismerését, vagyis: azon mechanizmusok, melyek a mindenkori jelen nyelvállapotában munkálnak vagy a történeti adatok alapján igazolhatóan kimutathatóak a nyelv egy adott időszakában, érvényesnek tekintendőek a megelőző szakaszaira is.[8]

Mivel az újgrammatikusok számos megállapítása – kisebb-nagyobb módosításokkal – tudományos értelemben kiállta az idők próbáját, nem csodálkozhatunk azon, hogy e nézetrendszer ilyen erősen meggyökerezett a magyar nyelvtörténeti kutatásban és a nyelvtörténetírásban egyaránt. (Itt kell megemlítenünk a hazai nyelvtudomány fejlődésének jellemző sajátosságaként, hogy a hazánkban – elsősorban Budenz József kezdetben a szárnyait bontogató magyar történeti nyelvészetre nézve kétségkívül áldásos, a kutatásokat erősen inspiráló tevékenységének köszönhetően – meghonosodott újgrammatikus tanok egyre inkább a koncepcionális megújulást gátló tényezővé váltak abban az időszakban, amikor az európai nyelvtudományban már vitathatatlanul a strukturalizmus diadalmaskodott.[9])

Természetesen az újgrammatikusok – jó néhány alapvető nyelvi mechanizmus felismerése ellenére – az egyes történeti jelenségeket még rendkívül atomisztikusan, egymástól elszigetelten vizsgálták.[10] Emellett – mint fentebb taglaltuk – a nyelvállapot iránti egyre jelentékenyebb érdeklődésük dacára a szinkrónia és a diakrónia közti arányeltolódás szemléletükben mindvégig megmaradt a történeti szempont javára. Saussure és Bloomfield nyomán a strukturalizmussal vette kezdetét a leíró nyelvészet jogait helyreállító és az elsősorban a nyelv jelenét, valamint a nyelvet mint a közlés (kommunikáció) eszközét vizsgáló, rendszerszemléletű megközelítés dominanciájának korszaka. A strukturalisták a nyelvet mint jelrendszert elsősorban működésében vizsgálták, és a nyelvi rendszerek adekvát leírását helyezték kutatásaik középpontjába.[11]

A strukturalista nyelvészek által alkalmazott deskriptív szemlélet – és az ennek nyomán fokozatosan kimunkált módszertani apparátus – a nyelvi rendszer minden egyes elemét és jelenségét a nyelv összefüggés-hálózatába illesztve vizsgálta, s koncepciójában kiemelt jelentőséggel bírt az oppozíciók láncolata, illetve a kölcsönös függőségek szövete. A strukturalisták rendszerszemléletű megközelítésüket nem csupán a szinkrón leírásban, hanem a diakrón kutatásban is érvényesíteni kívánták: a nyelvi változások ennek értelmében nem egymástól elszigetelt, független módosulások, hanem a nyelvi rendszer összefüggés-hálózatának meghatározott érintkező elemeit átható szerkezeti átrendeződések. A nyelvrendszer egészére nézve a nyelvi változás a használati szabályok bizonyos fokú és jellegű módosulásának felel meg.[12] Martinet mondta ki a strukturalista nyelvtudomány azon fontos tételét, miszerint a nyelv időbeli változásai módjának és okainak feltárása előtt a nyelv működését kell behatóbban megismerni.[13]

Ugyancsak Martinet volt az, aki a diakrón strukturalizmusként ismert, tudományos magyarázatában megkülönböztette egymástól a nyelvi módosulások külső és belső tényezőit. Előbbiek olyan, a nyelvközösség életfeltételeit érintő tényezők, melyek speciális kommunikációs szükségleteket eredményeznek. Az utóbbiak a nyelvi rendszer dinamikáját és az egyén nyelvi aktivitását jelentik. Martinet magyarázata abban áll, hogy a társadalmi és a nyelvi fejlődési sor egymással szembeállítható, oppozíciót alkot, s mindkét oldalon olyan rendszerszerű változások zajlanak párhuzamosan, melyek előre meg nem jósolható módon hatnak a mindenkori másik oldalra.[14] A diakrón strukturalizmus, valamint az egyes strukturalista irányzatok (a prágai nyelvészkör vagy a koppenhágai glosszematikai iskola megközelítései) – és egyáltalán: a strukturalizmus alapjául szolgáló saussure-iánus nyelvelmélet – azonban csak jóval az alapkoncepció megszületése után, nagy ívű tudománytörténeti „kerülőúton” jutott el hazánkba.

Tanulságos a magyar nyelvtörténetírás alakulása szempontjából, hogy amint az európai rendszernyelvészet „fénykorában” nyelvészeink még bőven a historizáló-újgrammatikus elméleti apparátus és módszertani bázis „bűvkörében” szóltak a diakrónia jelenségeiről, úgy idehaza a strukturalista szemléletű történeti nyelvészet is megkésve éreztette hatását. Az elméleti nyitásra – az ötvenes évek nyelvtudományi téren is hermetikusan zárt, stagnálást jelentő légköre után – 1961-ben került sor, amikor is a Nyelvtudományi Intézet és a Művelődési Minisztérium közösen rendezett vitáján a korszak jelentős nyelvészei (többek közt Telegdi Zsigmond és a „nagy öregek”: Németh Gyula, Tamás Lajos, Pais Dezső vagy Kniezsa István) egyöntetűen, bár óvatosan egyfajta hipotetikus megújulást kezdeményeztek.

A kétnapos vita során nemcsak az akkorra már érett irányzatoknak számító strukturalizmus és glosszematika elméleti bevonását szorgalmazták a magyar nyelvtudományi diskurzusba, hanem a korszak legújabb vonulatainak – pl. a generatív nyelvelméletnek, az információelméleti alapú beszédanalízisnek, ill. a kvantitatív számítógépes nyelvészetnek stb. – is elkötelezett hívei akadtak. Az elkövetkező esztendőkben a folyóiratokban is egyre-másra jelentek meg az új irányzatok viszonylagos térhódítását igazoló cikkek és tanulmányok, valamint 1963-tól útjára indították az Általános Nyelvészeti Tanulmányok évkönyv jellegű, a nyelvtudományi életben a későbbiekben jelentős szerephez jutó sorozatát.[15]

Mindezek dacára a teoretikus nyitás a tudományos gyakorlatban csak részlegesen és igen áttételesen éreztette hatását. Példának okáért: a hagyományos katalogizáló-kategorizáló nyelvtani szemlélet és a strukturalizmus egyfajta békés szintézise jellemzi a Benkő Loránd szerkesztette, 1967-ben kiadott nyelvtörténeti tankönyv nézetrendszerét. A Bevezetőben a szerző pl. tipikusan a strukturalizmus rendszerszemléletét idézve a nyelvre a „bonyolult gépezet”-hasonlatot alkalmazza, a szinkronikus vizsgálatot ahhoz hasonlítva, „ahogyan egy bonyolult gépet elemezhetünk, leírva egyes alkatrészeit, az alkatrészek egymásba kapcsolódását, mindegyiknek a rendeltetését és ezen át az egész gépezet működését.”[16] Mindazonáltal a nyelv „történeti produktum” voltát hangsúlyozza, és így fogalmaz: „Nyelvtörténet nélkül nincs igazi, mélyebb, tudatos nyelvismeret, legföljebb a nyelv ösztönszerű használata, mely a gondolkodó embert, aki szeret a dolgok mélyére tekinteni, nem elégítheti ki.”[17] A magyar nyelvtudomány tehát – a legfrissebb elméletek módszertani bázisának beépítése ellenére – ezekben az évtizedekben is sajátos irányban haladt. Visszatérve a nyelvtudomány általános történetének taglalásához, a következőekben a strukturalizmus kritikájaként vagy meghaladásaként jelentkező nyelvelméleti irányzatokat – pontosabban: a diakrón funkcionalizmus és a transzformációs-generatív grammatika a nyelvi változásfolyamatokat magyarázó hipotéziseit – fogom tömören összefoglalni.

A diakrón funkcionalizmus – mint említettük – az egyoldalú strukturalizmus kritikájaként született és elsősorban E. Coseriu nevéhez köthető irányzat. Elméleti alapvetéséből fakadóan koncepciójában a nyelv nem azért dinamikus, mert változik, hanem azért változik, mert kreatív tevékenységként lényege szerint, eredendően dinamikus. A nyelvi változásfolyamat ebből következően nem módosulások egyszerű láncolata, hanem a rendszer állandó (újra)szerveződése, mely a normákon (azaz a nyelvhasználati mintákon) és a típusokon (vagyis az egyes szabályokon) követhető nyomon.[18]

Az egyes modern nyelvelméleti vonulatok között hamarosan az elsősorban formális-preskriptív szemléletű transzformációs-generatív irányzat is jelentkezett a maga diakrón modelljével. A generatív nyelvelmélet – hipotetikus bázisát tekintve – mindvégig a nyelvrendszertani dimenzió határain belül maradt. Diakrón modelljében a nyelvi módosulás elsősorban szabályváltozás, mely szabályátrendeződés útján végeredményben rendszer-átszerkesztődéshez vezet. Utóbbi tipikusan akkor következik be, amikor egy nemzedék a nyelvet átadja a következő generációnak. Ennek elsődleges kiváltó oka pedig a nyelvet tanulónak az a törekvése, hogy a nyelvtant egyszerűsítse. Ugyanis minden egyes emberre genetikusan jellemző nyelvi képesség, hogy környezete nyelvi adataiból megszerkessze az „optimális”, azaz a lehető legegyszerűbb nyelvtant.

A szabályváltozások egy jelentős hányada szabályhozzáadás útján eredményez szabályátrendeződést, miközben a produktum azonos marad. Ezzel szemben a szabályváltozások másik részénél a végtermék is eltér az eredetitől, vagyis ebben az esetben rendszer-átszerkesztődésről beszélhetünk. Ha a hagyományos nyelvtörténeti terminológiával kívánjuk megközelíteni a nyelvi változások transzformációs-generatív modelljét, azt mondhatjuk: a hangváltozás körülbelüli megfelelője a szabályhozzáadás, míg az analógia többé-kevésbé a rendszer-átszerkesztődéssel azonosítható. Ám ez az azonosítás viszonylag nagyvonalú, hiszen a két fogalom az általuk jelölt mechanizmusokat működtető elvek tekintetében jelentősen eltér egymástól. Az analógiás változás ugyanis szabályosabb szerkezetű végterméket, ellenben a rendszer-átszerkesztődés egyszerűbb nyelvtant eredményez.[19]

II. A strukturális-generatív nyelvelmélet ismertetése és lehetséges koncepciója a diakrón folyamatok vizsgálatában

II. 1. A generativista nyelvészet strukturális ágának elméleti bemutatása

(A most következő, részletes elméleti összefoglalás a Strukturális Magyar Nyelvtan I. kötete – Mondattan[20] – bevezető részének teoretikus gondolatmenetét követi. Ezért külön lábjegyzetben csupán itt, első említésekor utalok rá mint vonatkozó szakirodalomra, a továbbiakban értelemszerűen az említett bevezetés tematikus sorrendjében fogom az egyes problémaköröket taglalni.)

A strukturális nyelvtan a generatív nyelvelmélet az utóbbi évtizedekben kibontakozó egyik új hajtását, az univerzális grammatikát képviseli. A generativista koncepció elméleti megalapozásához – mely Noam Chomsky nevéhez fűződik – a nyelvi produktivitásnak, illetve a nyelvelsajátítás kreatív voltának a felismerése vezetett. Eredeti célkitűzése az anyanyelvtudás leírása, modellálása; feladatának annak megértését tartja, mi módon vagyunk képesek anyanyelvünk korlátozott szókészletéből – illetőleg morfémakincséből – az adott nyelv összes lehetséges mondatának előállítására (amelyek száma pedig végtelen), valamint arra törekszik, hogy az erre vonatkozó szabályrendszert feltárja. Tehát a nyelvész – egyéni kompetenciájára (is) támaszkodva – tulajdonképpen újraalkotja, formalizálja a szabályokat, ha pedig az általa felállított, feltételezett szabályrendszer megállja a helyét, megfelel bizonyos további elvárásoknak is.

Ezek a következők: alkalmazásával kizárólag helyes mondatokat alkothassunk, a szabályok és elvek alapján a nyelv bármely mondata elemezhető legyen, és bármely morfémasorról egyértelműen eldönthessük, hogy az adott nyelv mondata-e vagy sem. Mindebből viszont arra következtethetnénk, hogy ahány nyelv, annyi egymástól teljesen független grammatika létezik, ami természetesen téves elképzelés volna. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a tipológiai egyezések, illetve különbségek, melyek az egyes nyelveken belül is hatnak: összekötik egymással a nyelvtan részrendszereit, vagyis egyik nyelvi jegy, sajátosság sem esetleges, nem független a többitől. Erre fogunk most kitérni, mely átvezet a generatív nyelvészet minket érintő változatához, az univerzális grammatika kérdésköréhez.

A generatív elmélet feltételezi, hogy nyelvi képességünk eleve meglévő adottságokon nyugszik. Nyelvelsajátításunk során tulajdonképpen nem teszünk mást, mint ezt a képességet kifejlesztjük önmagunkban, miközben megtanuljuk anyanyelvünket, vagyis egyénileg alkotjuk meg szabályrendszerét. Ha azonban nyelvi lehetőségeink adottak, az összes emberi nyelv számára megközelítően azonosak, és léteznek minden nyelvre jellemző univerzális jegyek (pl. az összes grammatikában vannak ún. thematikus szerepek, esetek stb.) és a nyelvelsajátítás folyamata is hasonló, akkor lennie kell egyfajta egyetemes nyelvtannak. Ennek alapelvei túlnyomórészt többértékűek, és adott nyelv nyelvtanára jellemző sajátosság, hogy ezen elvek mely paramétereit használja fel.

Ebből adódnak az egyes nyelvek között fennálló parametrikus különbségek, melyek egy sor, a grammatika párhuzamos részrendszereit érintő más különbséggel is együttjárnak. Ugyanis – mint azt már korábban említettük – a nyelvi részrendszerek – grammatikai modulok – nem függetlenek egymástól, a többi modullal kölcsönhatásban működnek, ezt a jelenséget modularitásnak nevezzük. A modulok azon elveket tartalmazzák, melyek a szabályok működésére,illetve eredményére vonatkoznak, ezek biztosítják a mondatok jólformáltságát. Természetesen nem minden elv vezethető le a feltételezett egyetemes nyelvtanból, ez utóbbiakat tisztán tanulás útján sajátítjuk el.

A hagyományos generatív nyelvelmélet sokat merít az élő nyelvek közvetlen vizsgálatából (pl. az amerikai indián nyelvek jó része ennek köszönheti első nyelvtankönyvét, fennmaradását is), nem hagyja figyelmen kívül a terepgyűjtések során szerzett adatokat, tapasztalatokat, mivel azonban alapvetően elméleti síkon közelít a grammatikához, nem feltétlenül igényli azt, hogy példái hangfelvételekkel dokumentált, élőbeszédbeli megnyilatkozások legyenek, itt nagymértékben a nyelvész kreativitására támaszkodik. Hiszen egy elméleti nyelvtan mindig a potenciális nyelvhasználatra kíván rávilágítani, tehát az élőnyelvi adatokat ki kell egészítsék az anyanyelvét beszélő kutató nyelvérzékére támaszkodó saját maga által szerkesztett jó és rossz mondatok, és az ebben mutatkozó bizonytalanság, a megítélés ingadozása is beszédes lehet egy-egy probléma természetére vonatkozóan. Másfelől pedig maga Chomsky is úgy vélekedik, hogy egy elvont szabályrendszer felállításának meg kell előznie a valódi nyelvhasználat szabályszerűségeinek a feltárását, és az előbbi a grammatikusok feladata. Ebből adódik, hogy az elméleti nyelvtan nem foglalkozik pl. a klasszikus értelemben vett mondatfajták osztályozásával sem, hiszen az – mint már említettük – nem pusztán a grammatika elvein alapul.

Ám az eredeti chomskyánus koncepció nem tárgyal néhány olyan problémakört sem, amelyek pedig ezer szállal kötődnek a grammatika egyéb részrendszereihez, moduljaihoz. Eredeti változata például nem tartalmazza a szótárnak mint a mondatszervezés alapvető bázisának fogalmát. Ezt a hiányt (is) igyekeznek pótolni az újabb keletű elméletek, mint az univerzális grammatika, mely a nyelvi univerzalitás korábban kifejtett sajátosságaira épül, s ami a legfontosabb: ez adja a strukturális grammatika kereteit. Lássuk tehát a mondatalkotás folyamatának szótárral kiegészített változatát, s rakjuk le annak a modellnek az alapjait, amely ezt a folyamatot nyelvtörténeti kontextusba helyezi!

Mint azt korábban említettük, a leíró grammatikának tartalmaznia kell azokat a mechanizmusokat, melyek produktívan újabb és újabb helyes mondat létrehozására alkalmasak. Ezek különböző műveletekben realizálódnak, és jól beleilleszkednek a mondatalkotás folyamatába. A mondat alapvetően két szinten szerveződik: az első a mélyszerkezet vagy kiinduló szerkezet szintje, ahol az újraíró szabályok segítségével megkonstruálódik a mondat szerkezeti váza (ágrajz), és megtörténik ennek a szótár elemeivel való kitöltése; ez adja a mondat összetevős szerkezetét.

Ez azt jelenti, hogy létrejönnek – az ágrajzon felülről lefelé haladva – a mondatstruktúra tagozódási csomópontjai, a főbb mondatösszetevők, bővítések címkéi, a szavak pedig – alulról felfelé haladva – betagozódnak ebbe a rendszerbe szócsoportokat alkotva aszerint, hogy a szabályok milyen bővítési lehetőségeket kínálnak, illetve írnak elő számukra. Ez szoros összefüggésben áll a „szófaji” kategorizációval: a főbb csomópontok, bővítések elnevezései ugyanis arra utalnak, hogy milyen szófajú szó alkothatja az adott szócsoport fejét. (Itt jegyzem meg, hogy nem követem Kiefer 1992 jelölésrendszerét, melyben az adott szócsoport vagy szókapcsolat jelölése az angol megfelelő rövidítése; pl. igei csoport: Verbal Phrase, VP. Bár dolgozatom is ezt a jelölésszisztémát veszi alapul, a kategóriák angol elnevezéseit lefordítom, így beszélek majd pl. igei csoportról vagy (szó)kapcsolatról; IK.)

Az X-vonás elmélet a mondatot fejkategóriák bővítéseinek tekinti, ahol a bővítés módja minden kategóriára („szófajra”) nézve azonos, egyetlen nyelvspecifikus paramétere az, hogy a bővítő megelőzi vagy követi-e a fejet. A szótárból való kitöltés során a nyelv ellenőrzi, hogy a megjelenő bővítők megfelelnek-e a fejként szereplő szavak konkrét szótárbeli jellemzésének. Ez magában foglalja a fonológiai formára, a jelentésre, a szófajra és a vonzatkeretre – a thematikus (théta-) szerepekre, a vonzók és a vonzataik közötti szemantikai viszonyokra – vonatkozó legfontosabb ismérveket, valamint egyéb tulajdonságokat. Ha azonban maga a szerkezeti váz nem felel meg a jellemzésbeli követelményeknek, akkor egyszerűen nem lesznek olyan szótári kategóriák, melyek „belepasszolnának”, azaz: kiesik a lehetséges mondatok köréből.

Ezen a szinten tehát létrejön a vonzatstruktúra, de például az esetjelölés még nem ölt tényleges formát, ez csupán a felszíni szerkezet szintjén valósul meg. A jólformáltság érdekében ugyanis különféle kiegészítéseket és átrendezéseket hajt végre a nyelvtan, ám lényeges, hogy a kiinduló állapoton kieszközölt változtatások eredményei nem kerülhetnek szembe a szótári jellemzésekkel: érvényesülnie kell a projekció elvének. Vagyis a vonzók nem veszíthetik el eredeti vonzataikat, de nem is tehetnek szert újabbakra, illetve ez az elv korlátozza az egyszer bevezetett elemek törlési lehetőségeit. (A projekció egyébként a mondatalkotás minden szintjén érvényes.) Így a helyükről elmozdított elemek eredeti pozíciójukban is otthagyják „kézjegyüket”: ez az ún. nyom. Az elmozdított összetevő és nyoma láncot alkotnak, előbbi a lánc feje. A mozgatással kapcsolatban be kell vezetnünk az eset és hatókör elvét.

Az elv lényege a következő: minden főnévi csoport absztrakt esettel rendelkezik, még a morfológiailag jelöletlen is. Az esetadó, a régens azonban időnként elveszítheti esetadó képességét, ez történik a passzív transzformációban. Ekkor a passzivizált (szenvedő) ige tárgyesetet nem képes biztosítani tárgyi vonzatának, bár annak thematikus szerepe (patiens) megmarad. Ezzel viszont megsérti a grammatika egyik alapelvét, a láthatóság elvét, azaz: csak az esettel bíró összetevőknek tulajdonítható thematikus szerep. A vonzatnak tehát valamilyen esettel rendelkező helyre, argumentumpozícióba kell kerülnie. A korábbi cselekvő ige az átalakítás eredményeként alanyi vonzatát elvesztette, pontosabban: vonzatstruktúrájában az alanyi pozíció, az alanyeset morfológiailag betöltetlen, üres. „Tálcán kínálkozik” a megoldás (ti. a korábbi tárgynak az „üres” alanyi pozícióba kerülése), és meg is történik a tárgyi vonzat alanyesetbe tétele, a patiens théta-szerepet a nyom „örökli”, így együtt tesznek ki egy kitevőt – pl. a levelet feladták > rég. m. a levél feladatott.

(Példánk tipikus esete volt a FK vagy DK – főnévi vagy determinális kapcsolat – mozgatásának is. A DK elnevezés arra utal, hogy a determináltság vagy határozottság foka fontos jellemzője az adott főnévi csoportnak – rendelkezzék az bármely théta-szereppel is.) A hatókört tekintve inkább az angolban van jelentősége, hiszen ott az alanyi pozíció közvetlenül a mondategésznek van alárendelve, tehát vezérli a többi csomópontot, így hatóköre a mondat összes többi összetevőjére kiterjed. Nyelvünkben a változót megkötő operátorok, kvantorok (pl. mindenki, valaki, ki stb.) viselkednek hasonlóan (de ezek már csak a logikai formában – kisebb részt a felszíni szerkezetben – nyerik el végleges állapotukat).

A legáltalánosabb transzformáció, melynek során „megteremtjük” a mondat felszíni szerkezetét, az α–mozgatás. Ez a korábbi generatív elméletekhez képest sokkal kevesebb megkötést tartalmaz. Ugyanis az újabb tézisek szerint a rossz mondatokat a jólformáltsági elvek automatikusan kiszűrik, vagyis az erre vonatkozó feltételek, kikötések jó része fölösleges; a korlátozó elvek közül mindössze a szomszédosság és az üres kategória (a nyomazonosításban játszik szerepet) maradtak meg. – Ámde a felszíni szerkezet még mindig nem a mondat végleges állapotát jelenti, ehhez annak fonetikai és logikai formát kell öltenie.

A hierarchikusan tagolt, nyomokat tartalmazó szerkezet – jelentéktelenebb törlések, átrendeződések során, melyek inkább stilisztikai jellegűek – fonologizálódik, valamint ezzel párhuzamosan jelöltté válnak benne a logikai viszonyok – több, a mondatszemantikával összefüggő jelenséget sorolunk ide. A szórend például alapvetően befolyásol(hat)ja a mondat jelentését. A fentebb is említett hatóköri viszonyok csak a logikai formában tisztázódnak végérvényesen. A kontrollmechanizmus pedig az „elhallgatott” vonzatok értelmezését segíti elő. Ezzel befejeztük a mondatalkotás sémájának felvázolását. – De mindez hogyan hozható összefüggésbe a nyelvtörténeti vizsgálódásokkal? Erre fogok a következő fejezetben kitérni.

II. 2. A strukturális nyelvszemlélet és a diakrónia jelenségeinek lehetséges kapcsolata

Fentebb taglaltuk, hogy a generativista nyelvelmélet kiindulópontja a nyelvi produktivitás és a nyelvelsajátítás, illetve a nyelvhasználat kreatív jellege. Egy hajdanvolt szinkrón metszet vagy nyelvtörténeti korszak esetében természetesen nem törekedhetünk arra, hogy a vizsgált nyelvnek az adott korra jellemző használati szabályait még csak megközelítően is feltérképezzük, ám egy feltételezett, formális szabályrendszer körvonalait felvázolhatjuk. Annál is inkább, hiszen – amennyiben a magyar nyelv korábbi állapotáról tudósító emlékeket vesszük szemügyre – a nyelv mai változatát igen jól ismerjük (anyanyelvi szinten beszéljük), s ha a két állapot közötti különbségeket számba vesszük, az eltérések sajátos rendszerével szembesülünk. És itt kap szerepet a generatív – illetve a strukturális – nyelvészet rendszerszemlélete: a nyelvi változás mechanizmusait a grammatikai modulok változásaiként, egyfajta nyelvtörténeti modularitásként is felfoghatjuk.

Feltételezzük emellett, hogy a nyelvi változások kibontakozásában nagy szerepük van – többek között és rövidebb-hosszabb távon – azoknak a módosulásoknak, amelyek az egymást követő generációk nyelvhasználati szokásaiban és szociokulturális viszonyaiban bekövetkeznek. Másrészt a nyelvi változások mindig a használatban gyökereznek: a beszélő a hétköznapi közlésekben általában arra törekszik, hogy mondandóját minél megfelelőbb formában, minél célszerűbben, gazdaságosabban és érthetőbben juttassa célba. Gazdaságosságra törekszünk például abból a szempontból, hogy az evidens és a lényegtelen közléselemeket igyekszünk elhagyni, ha ez nem megy az érthetőség rovására. De az információ gyors célba juttatásának igénye azt is megköveteli, hogy a szavak, illetve a nyelvi eszközök közül való válogatás során – ha a legrelevánsabb kifejezés pl. nem jut eszünkbe – több, egyenértékű formula is a rendelkezésünkre álljon.

Ezzel függ össze az analógiás újítás is: egy adott kifejezést vagy nyelvi eszközt új környezetében általában valamilyen mintára alkalmazunk, s ha ezt a nyelvhasználat, a nyelvhasználók nagyobb hányada „felkapja”, elindul egy változásfolyamat. Egyfajta hiperkorrekciós folyamat eredménye is lehet mindez:a nyelvrendszerbeli következetlenségeket ösztönösen igyekszünk kijavítani: így válik teljessé egy-egy ragozási paradigma vagy kopik ki lassan a használatból (pl. az ikes ragozás mai állapota). De a vétségek, hibák, illetve a könnyebb kiejthetőség is fontos szereppel bírhatnak, ha egy adott nyelvhasználati közeg vagy stílusréteg felkarolja azokat. A mai nyelvnek is rengeteg olyan jellegzetessége van, amelyek a múltról „mesélnek”. Mindezt úgy fogalmazhatnánk meg, hogy nyelvelsajátításunk és –használatunk kreativitásában kódolva van a nyelv változása. Hiszen amint egyénileg, produktív módon megalkotjuk, meg is változtatjuk azt.

A generatív nyelvelmélet ismertetése során megemlítettük, hogy az általa feltételezett egyetemes nyelvtan alapelvei többértékűek, s az alapján, hogy az adott nyelv ezen elvek mely paramétereit hasznosítja, kirajzolódnak a nyelvek közötti parametrikus különbségek. Ez a szemlélet alkalmazható az egyes nyelvek egymástól időben távolabb álló, történeti nyelvváltozataira is, hiszen jellemző lehet egy nyelv története szempontjából pl. az esetrendszer megváltozása. Vagy – ezzel összefüggésben – a determináltság kifejezésre juttatása, ahogyan a magyarban is ez történt: a tárgyjelölés megjelenése, s ezzel párhuzamosan az általános és a határozott paradigma kifejlődése húzóláncszerűen több jelenség kibontakozását is elősegítette, bizonyos jellegzetességeknek pedig éppen az eltűnésében „segédkezett”. Az előbbire példa a mutató névmás (az) átértékelődése névelővé, amely – többek között – a határozatlan és a határozott tárgy megkülönböztetésére szolgál, az utóbbira – ti. egy jelenség megszűnésében való közreműködésére – pedig az alapnyelvből örökölt, s az ősmagyar kor elején feltételezhetően még domináló SOV-szórend fellazulása hozható fel példaként.

(Ha már az egyes nyelvek között fennálló parametrikus különbségekről esett szó, tanulságos lehet az angol nyelv példája, ahol a szórend – legalábbis a normatív nyelvváltozatban – szigorúan kötött, SVO formájú, s a tárgyjelölés, illetve a tárgyas paradigma teljes egészében hiányzik. Egy angol főnév tárgy voltára – ahogyan valószínűleg egykor a magyarban – a mondatban betöltött helyéből, problémás esetben pedig csak a szövegkörnyezetből következtethetünk. Ez is az egyetemes nyelvtan meglétét, s a nyelvek részrendszerei közötti moduláris összefüggéseket bizonyítja.)

Ilyen moduláris átértékelődés eredménye, hogy míg az ősmagyar kor elején az esetrendszerre leginkább az analitikus szerkesztésmód lehetett jellemző – vagyis az egyes eseteket szószerkezetek (szintagmák vagy névutós szerkezetek) juttatták kifejezésre –, addig az ómagyar kor derekára javarészt kialakult – a korábbi szintagmatagok, majd névutók agglutinálódásával – a névszói esetragozás rendszere. (Az alapnyelvi eredetű személyes névmások grammatikalizálódására most nem térünk ki részletesebben.) Fontos megjegyezni, hogy a magyar lényegében mindig agglutináló jellegű nyelv volt, csak sokkal kisebb mértékben voltak jelen benne a szintetikus szerkezetek. (Ha ez nem így lenne – ti. hogy a magyar természetéből fakadóan ragozó-ragasztó nyelv –, teret hódíthatott volna akár a belső flexió jelensége is, amelynek csírái megjelentek a létige különböző, vagy, vagyon, van, vala, volna, volt; lesz, lészen, lőn alakjai esetén, de ezt támogathatták, erősíthették volna az időtartam-váltakoztató tövek különböző alakjai is.) Összefoglalva az előbb mondottakat: ugyanúgy, ahogyan két különböző nyelv esetén, két szinkrón metszet között is vizsgálhatjuk a moduláris, illetve a parametrikus különbségeket.

Bár eddigi gondolatmenetünk azon alapult, hogy a korabeli nyelvhasználatra vonatkozó adatokat lényegében mellőznünk kell, azért minden szórvány- vagy összefüggő szövegemlék tartalmaz a korabeli nyelvhasználatra utaló jegyeket. Beszédes lehet a szöveg megalkotójának bizonytalansága, amelyet ugyanazon szó egy szövegen belüli eltérő írásmódja jelez: ez egy-egy jelenség változásának az adott korszakra jellemző átmenetiségét is mutatja. Ugyanez a bizonytalanság jut kifejezésre a javításokban, alá- vagy föléírásokban, s természetesen nem zárhatjuk ki annak lehetőségét sem, hogy az alkotó vagy másoló – mint minden nyelvhasználó – figyelmetlenségből vagy nyelvi-nyelvhasználati kompetenciájának bizonyos hiányosságából eredően hibát vét. – Ismert a rokon és a kontaktusnyelvek, illetve a nyelvjárások, különböző nyelvváltozatok tanúsága, szerepe a nyelvtörténeti kutatásokat kiegészítendő, s ezen élőnyelvi adatokat már könnyebb a hagyományos strukturális-generatív módszerekkel górcső alá venni.

Az előzőekből következik, hogy a strukturális nyelvtan nem foglalkozik a klasszikus értelemben vett mondatrészi besorolással, és a mondatelemzés hagyományos módszerét sem követi. Ehelyett inkább a közvetlen összetevős elemzést választja. Egy mondat közvetlen vagy elemi összetevője az a szó vagy szókapcsolat, amely más, hasonló funkciójú szócsoporttal – minimálisan egyetlen szóval – egyértelműen helyettesíthető. Tekintsük a következő mondatot: A főként apróbb magvakkal táplálkozó mezei rágcsáló minden évben elegendő eleséget halmoz fel a téli hónapokra. A megadott elemzési szempont alapján a mondat két közvetlen összetevőre bontható, hiszen az első része – a főként apróbb magvakkal táplálkozó mezei rágcsáló – felcserélhető egyetlen, azonos funkciójú főnévvel (pl. a pele), a másik pedig egyetlen igével vagy igés szerkezettel (pl. gyűjtöget vagy eleséget raktároz). Ebből az is láthatóvá válik, hogy a mondat fő csomópontjait, az igei és a főnévi szócsoportot betöltheti önmagában az adott szócsoport központi magja: az ige és a főnév maga.

A strukturális-generatív megközelítés szerint a mondatalkotás mechanizmusának végén a mondat elnyeri hangzó formáját, miközben jelöltté válnak benne a szemantikai-logikai viszonyok, illetve a stilisztikai jegyek. Ha elfogadjuk Barbara Sandig definícióját, miszerint a stílus a beszédcselekvés szituációhoz való igazításának eszköze, megérthetjük Az oroszlán simogatása veszélyes típusú mondatok szemantikai kétértelműségét. (Mást jelent ugyanis egy állatkerti táblán, figyelmeztetésként, és mást egy szafari vezetőjének szájából elhangozva, élcelődésként. Az első esetben ugyanis az oroszlánt simogatják, a másodikban viszont a vadállat „simogat”, s ez utóbbi kijelentés már stílusértékkel bír.) Példánk pedig rávilágít a birtokos szerkezet (az oroszlán simogatása) kétféle típusára is, melyek kialakulása szintén a diakróniában gyökerezik. Próbáljuk meg levezetni ezt a folyamatot, szigorúan a mondatszemantikára koncentrálva, s a hangváltozások sajátosságait némileg mellőzve!

A nyelvtörténeti szempontból vett ősmagyar kor elején, mikor – feltesszük– a birtokos szerkezet még nem egy „konzervált” predikatív, s nem is egy tárgyas viszonyt fejezett ki, ilyen vagy legalábbis ehhez hasonló típusú, szerkezetű mondatok hangozhattak el: Ember harc szít. Az rossz szül. – ’Ha háborút szít valaki, az rosszat szül /rosszra vezet.’ Megfigyelhető az alapnyelvből jött SOV-szórend, s az egyes esetek jelöletlensége. Azt is láthatjuk, hogy az összetett jelentést két különálló egyszerű mondat fejezi ki, amelyek azonban szöveggrammatikailag összefüggenek: a második mondat az elején álló, anaforikus az névmással utal az első mondatra. (Ebből lesz később az összetett mondat alaptagjának utalószava.)

Tehát a mutató névmás a második mondatban az egész első mondatot, annak gondolati tartalmát „képviseli”. Így az lassan elveszti „függetlenségét”, s grammatikailag beágyazódik a második mondatba. A következő fázis ez lehet: *(Ember harc szít) rossz szül. – ’Ua.’ Itt a zárójel arra utal, hogy valójában a mondat helytelen lenne, ha az ember harc szít szerkezetet nem egyfajta „összetett” alanyként fognánk fel. Ugyanis az egyszerű, kötött SOV-forma nem enged meg több tárgyas szerkezetet (harc szít; rossz szül) egyetlen mondaton belül, s az erre lehetőséget biztosító összetett mondatstruktúra még nem létezik. Igény viszont van rá, hogy a komplex jelentés „beleférjen” egyetlen megnyilatkozásba, s ez indíthatta el az alárendelő összetett mondat kialakulását, vagy – s számunkra ez most lényegesebb – a gondolati tartalmat hordozó tárgyas viszonynak (harc szít ’harcot szít’) a mondathierarchiában alacsonyabb szinten álló szerkezettaggá való átértékelődését (harc szít ’harc szítása’). Ezt erősíthette az –ás/-és deverbális nomenképző létrejötte, amely főnévi kapcsolattá minősítette az eredeti igei viszonyt ([harc szít] + -ás), a tárgyas szerkezetet pedig birtokossá.

Időközben az általános alany (ember) mint lényegtelen közléselem eltűnhetett, s a mondat ilyenformán szerveződhetett: Harc szít(ás) rossz szül. – ’A harc szítása rosszra vezet.’ Ám – az SOV-szórend és a jelöletlen birtokviszony miatt – ugyanebben a mondatban a harc szót is lehetett alanynak érteni, azaz a szít igétől ágens, vagyis cselekvő szerepet is kaphatott, alanyi vonzatként – mindez a jólformáltsági elveket nem sértette. A bonyolultabb szemantikai-stilisztikai viszonyok kifejezésére pedig alkalmasnak bizonyult – ti. a harc mint elvont fogalom megszemélyesítése (’ha a harc „felszítja” az embereket, az rosszra vezet’). S kialakul a birtokos szerkezet, melyben a birtokos jelző – amely ma is lehet jelöletlen – vagy ágens, vagy patiens szerepet tölt be.

Persze a tárgyas viszony birtokviszonnyá való átértékelődésében nagy szerepet játszottak a már említett deverbális nomenképzők (-ás/-és, illetve –at/-et); kialakulásuk egyik oka talán éppen ebben keresendő. (Természetesen a szerkezettagok közötti tárgyas jellegű kapcsolat megmaradt, csak másképpen tagozódik be a mondatstruktúrába.)

Érdemes megfigyelni a grammatikalizáció egy speciális esetét, ahol a korábbi birtokos szerkezet alakul át esetragos főnévvé. A *házo belei típusról van szó; a szerkezet jelentése kb. ’ház(nak a)belsejébe’. Ebben az állapotában a belei szó ragos főnév, a bele a főnévi kapcsolat központi magja, az –i pedig lativusrag. A házo szó a bele közvetlen bővítője, amely – finnugor sajátság – megelőzi a fejet, az alaptagot. (A strukturális-generatív elmélet a mondatot fejkategóriák bővítéseinek tekinti, ahol a bővítés módja minden kategóriára (szófajra) nézve azonos, egyetlen nyelvspecifikus paramétere az, hogy a bővítő megelőzi vagy követi-e a fejet.) Az –i tkp. az egész, házo bele szerkezethez kapcsolódik, inherens esetet biztosítva annak. Az –i lassan félhangzóvá válik, az -ei diftongus monoftongizálódik, a korábbi esetrag összeolvad a tővéghangzóval. A ház belé szerkezet így elveszíti lativusragját, legalábbis annak előző formáját, s így egy fontos grammatikai alapelvet sért: a láthatóságét, miszerint csak az esettel bíró összetevőknek tulajdonítható thematikus szerep. (A strukturális nyelvtan thematikus (théta-) szerepeknek hívja a vonzók és a vonzataik közötti szemantikai viszonyokat.) A főnévi szókapcsolat pedig csak úgy nem „lóghat” a mondatban, eredeti szerepét csupán úgy töltheti be, ha valamely része átveszi az esetjelölés funkcióját. A hangsúly, a szórend és a gyakori használat következtében – és a magyar alapvetően agglutináló paraméteréből következően – a második szerkezettag veszi át ezt a funkciót, s a ház belé kapcsolat morfológiai típusú szószerkezetté értékelődik át, ahol a belé mint az inherens eset egyedüli hordozója – fogalmi jelentését elveszítve – névutóvá (majd a későbbiekben esetraggá) válik.

Látszólag ellentmond ennek a folyamatnak a birtokos személyjelezés paradigmájának kialakulása. Itt ugyanis az alapnyelvi eredetű személyes névmások agglutinálódásával szembesülünk, amelyek eredetileg bővítőként szerepeltek. Ám személyjelekké csak úgy válhattak, ha követték a bővítés fejkategóriáját, az adott főnevet, ez pedig ellentmond a magyar nyelvspecifikus paraméterének, ti. hogy a bővítő általában megelőzi a fejet. Viszont magyarázható egyéb viszonyokkal, pl. *kala ma ’(a) hal (az) enyém’. Az előző példában – ház belé – az első szó a konkrétabb (aminek egy tulajdonsága, hogy „van belseje”), ez utóbbi esetben pedig a kala, amelyről állítok valamit. Tehát a ma (’én,enyém stb.’) szó egy predikatív szerkezet névszói állítmányából értékelődhetett át előbb (kijelölő) jelzővé (’a hal, az enyém’), majd személyjellé (halam). Ha azonban a ma eredetileg valamely predikatív szerkezet állítmányi „posztját” töltötte be, a kala pedig az alanyét, akkor a nyelvspecifikus paraméter is teljesül: az alany mint bővítmény valóban megelőzi a névszói állítmányt. Valamint: mivel az állítmány minden mondat legmeghatározóbb része, ennek a determináltságnak a továbbélése a személyjelek esetén indokolhatja, hogy miért hagyható el tárgyi használatakor annak ragja (halam ’halamat’).

Végezetül: még számtalan példát lehetne hozni, a sor szinte a végtelenségig folytatható. Az egyes problémák esetén részletesen meg lehetne vizsgálni az ágrajz átrendeződését, amely – talán – új nyelvtörténeti meglátásokhoz vezetne. Modellünk azonban – mindezek alapján – megállja a helyét, s indokolja a strukturális-generatív szemléletű diakrón vizsgálatokat.

Felhasznált irodalom

Benkő 1967 = Bárczi Géza – Benkő Loránd – Berrár Jolán 1967. A magyar nyelv története. Szerk. Benkő Loránd. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest.

Benkő 1991 = Benkő Loránd 1991. A„budapesti iskola” a magyar nyelvtudomány történetében. In: Kiss Jenő –Szűts László (szerk.). Tanulmányok a magyar nyelvtudomány történetének témaköréből. Akadémiai Kiadó. Budapest. 16-18.

Gecső 2001 = Gecső Tamás 2001. Szükség van-e a filológiára? (Egy nyelvész reflexiói.) Nyr. 125: 269-281. https://www.c3.hu/~nyelvor/period/1253/125301.htm

Hajdú 1976 = Hajdú Péter 1976. Bevezetés az uráli nyelvtudományba. (A magyar nyelv finnugor alapjai.) Tankönyvkiadó. Budapest.

Herman 1991 = Herman József 1991. Az elméleti nyitás korszaka a magyar nyelvtudományban a 60-as évek óta. In: Kiss Jenő – Szűts László (szerk.) Tanulmányok a magyar nyelvtudomány történetének témaköréből. Akadémiai Kiadó. Budapest.

Kiefer Ferenc (szerk.) 1992. Strukturális Magyar Nyelvtan I. Mondattan. Akadémiai Kiadó. Budapest.

Kiss–Pusztai 2003 = Kiss Jenő – Pusztai Ferenc (szerk.) 2003. Magyar nyelvtörténet. Osiris Kiadó. Budapest. 26-29.