Szokás manapság posztnemzeti állapotról regélni, a mindenkori föderalisták az EU-t is föderalisztikus államszövetséggé, egyfajta "Európai Egyesült Álamokká" alakítanák át, egyedül "a nemzetek Európája" hívei tartanak ki amellett, hogy a nagy világégésekhez nem az egészséges patriotizmus, hanem a túlzott és káros nacionalizmus vezetett. Utóbbiakkal ellentétben azok, akik a 18-19. században, a klasszikus nemzettudatok kialakulásának időszakában megszületett nemzeti eszmét tekintik minden konfliktus ősforrásának, teszik meg az összes új- és jelenkori háború kirobbantójává, egyfajta posztnemzeti (értsd: "nemzetek utáni") állapotot tartanának ideálisnak, de hogy ezen állapot alatt pontosan mit is értenek, a sok értelmezési kísérlet és magyarázat dacára maguk sem körvonalazzák pontosan.
Egy analógiával élve: amikor pl. világirodalomról beszélünk, a fogalom alatt nem az összes nemzeti irodalom összes alkotását, nem is az egyes nemzeti irodalmak egyfajta középarányosát értjük, hanem egy olyan kulturális minimumot, amelyet minden nemzet művelt polgárának ildomos ismernie. Ha egy "szuverén" nemzeti irodalmat tekintünk - legalábbis európai viszonylaton belül -, azt láthatjuk, hogy a legnagyobb eszmei áramlatokból, leghatásosabb irodalmi irányzatokból - úgymond - "kivette a részét", az előbb említett eszmék, irányzatok jelentősen hatottak rá, vagy éppenséggel az adott nemzeti irodalom történetének/történeteinek adott korszakában zajló szellemi innováció generált új irányzatokat, stílusokat, eszméket stb. Így egy adott nemzet irodalmát akár a világirodalom egy sajátos megnyilvánulásának, megvalósulási formájának is tekinthetjük.
Gyulai Páltól kezdve Németh Lászlón, Illyés Gyulán és Nagy Lászlón keresztül egészen Csoóri Sándorig bezárólag találkozhatunk - kezdetben az ún. "népnemzeti eszme", majd a 20. században a "népi írók mozgalma" keretein belül - azzal az értelmezési inerciarendszerrel, s a politikában is láthatjuk, hogy pl. a Nemzeti Parasztpárt létrehozása is kifejezte azt az eszmevilágot, melyet a következőképpen írhatunk le. Jelesül sose próbáljuk felülről, az elit irányából átformálni azt a makrostruktúrát, amelyet társadalomnak nevezünk, hiszen egy adott társadalom, egy meghatározott nemzet csak önmagából, organikusan, alulról szerveződve újulhat meg. Mégpedig oly módon, hogy az egyes mikrostruktúrák, helyi közösségek eleve önmagukban hordozzák azokat az elemeket, melyek ideális esetben a nagystruktúrák esszenciáját, lényeges jegyeit is jelenthetik, s ezeket analogikusan a nagystruktúrákra, a közéletre, a politikumra és a társadalomra mint olyanra alkalmazva - természetesen a külső hatásokat, eszméket, áramlatokat gyümölcsöző módon a magunk javára fordítva, beépítve, szinkretizálva - újulhat meg a nemzet.
Most mit látunk? Ennek éppen az ellenkezőjét: az elit, a politikum államszintű korrumpálódása mintegy "belerántja fertőjébe" a mikrostruktúrákat, a helyi közösségeket is. Ezen kell változtatnunk egyfajta organikus népnemzeti eszme jegyében, a magunk kis világát egy sajátos földgolyóbissá formálva.
