A nemzeti szabadelvű állam sajátságai Eötvös Józsefnél
„Mindenekelőtt előre bocsátván, hogy én erős kormányt kívánok, úgy gondolom, hogy a kormány semmi által nem vesztheti erejét úgy, mint éppen a szólásszabadság meggátlása által. – A kormánynak legnagyobb hatalma nem azon fizikai erő, mellyel parancsait végrehajtja, hanem azon bizodalom, melyet inspirál; s vajon gyengítheti-e azt valami úgy, mintha discussióba lépni nem akar. Igaz, lehetnek környülmények, melyekben a kormány önkény által jót tehet, de vajon ilyenekben elfojthatja-e szó elleni törvények által azon titkos beszélgetéseket, melyek mintegy titkos társasággá alakulnak, mihent tiltatnak, s senki által már azért nem cáfoltathatnak meg, mert csak hason gondolatúak között váltatnak fel.” (Eötvös József)
A polgárosodás elősegítése, a polgári átalakulás véghezvitele tehát a XIX. század első fele Magyarországának korabeli viszonyai között rendkívül szorosan összefonódik a nemzeti egység megteremtésének szükségességével. A már említett nemzetiségi sokféleség azért is neuralgikus pont ebben a folyamatban, mert a Magyar Királyság területén élő nemzetiségek „nemzeti ébredése” nagyjából szintén erre az időszakra tehető. A nemzetiségi érdekek közelítésének elképzelése már ekkor felmerül, ám mint később láthatjuk, a függetlenség kivívásáért folytatott harc mindvégig megoldatlan kérdése marad.
A nemzeti és társadalmi egység gondolata a kor nemzeti szabadelvű nézetei szerint a jogok és kötelességek azonosságát vonja maga után. A magyar reformkor meghatározó nézetrendszerét egy antifeudális, polgári, nemzetigénylő és nemzetteremtő törekvés jellemzi. Európa összes jelentős ideológusára hasonló eszmeiség jellemző ekkoriban, részben konkrét egymásra hatásról is beszélhetünk, amennyiben a Tocqueville-Tunn vagy az Eötvös-Montalembert levelezést említjük. A nagy gondolkodók – legalábbis túlnyomórészt európai szinten – olyan kérdésekkel foglalkoznak, mint a központosítás és a helyi önrendelkezés viszonya vagy a köznevelés problémaköre. Az európai egység tehát intellektuális szinten egyre inkább tetten érhető. Politikai gondolkodásunkban ekkor egyszerre látható az Európához tartozás és a magyar nemzeti karakter körvonalazásának igénye. Ezek azonban nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő tényezők. Eötvös például a nemzet helyét és szerepét abban az autonóm közösségben, illetve ezen közösségek – társadalmi szervezetek, intézmények és civil alakulatok – egységében határozza meg, melyben az egyén és a társadalom érdekei összehangolhatók. Az önszervező(dő) közösségek korra jellemző szabadelvű elmélete Tocqueville műveivel mutat párhuzamot.
Eötvös államelméleti elképzeléseiben két fő tendencia kap kiemelt hangsúlyt. Egyrészt az autonóm társadalmi közösségek rendszerére épülő, de nem feltétel nélküli decentralizáció kérdése, másrészt az ehhez organikusan kapcsolódó nemzeti eszme. Koncepciójában mindennél jelentősebb szerepet kap a társadalmi és kulturális pluralizmus, valamint a központi hatalom és a helyi önkormányzat/önkormányzás viszonya. Ebben a közvetítő testületek, intézmények rendszere kardinális fontosságú. Eötvös irodalmi munkásságában is megfigyelhető az egyén és a társadalom viszonyának problematizálása. A szabadelvű társadalom létrejöttének és túlélésének záloga az egyének közötti hatékony párbeszéd és együttműködés. Az egyén ugyanis önmagában védtelen az államhatalommal, az önkénnyel vagy az egyes érdekcsoportok kisajátító törekvéseivel szemben. Ehhez olyan köztes testületekre van szükség, melyek garantálják a fékek és ellensúlyok rendszerét.
Eötvös két fő veszélyt ismer fel ekkor. Az egyik a hatalom kollektivista önkénye, a másik a magánszféra kizárólagos, szélsőségesen individualista, mások rovására történő védelmezése, hiszen mindkét magatartásforma megbontja a társadalmi kohéziót. Az egyénnek szüksége van a társadalomra, a társadalom autonóm egységeire, mivel a szabadságjogok önmagukban mit sem érnek a hatalom túlkapásaival szemben. A nemzeti szabadelvű társadalom erkölcsi fundamentumát csak az egyén társaival való tudatos együttérzése és kollektív, szociális felelősségtudata jelentheti. Ez egyben az önzetlen hazaszeretet kívánalmát is jelenti. Alkotmányos föderalizmusában a nemzet nem kizárólagos azon autonóm közösségek sorában, melyek az egyén számára lehetővé teszik a közösséghez tartozást. Ebben a tekintetben a nemzet mint közösség nem rendelkezik nagyobb jogkörrel, mint bármely más autonóm entitás – vallási felekezet, város, nemzetiség, nyelvi közösség stb.
A politikai intézmények nem követelhetnek az egyéntől teljes alávetettséget. A közvetítő hatalom szerepét az egyén szabadságának, társadalmi igazságérzetének, erkölcsi eszményeinek és politikai részvételi jogának és igényének biztosításában és megszilárdításában határozza meg. A nemzet mint közösség egyik legfontosabb szerepe, hogy összetartó erején, a politikai és hagyományközösséghez tartozás, a hazaszeretet érzésének erősítésén keresztül bátorítsa az egyént, hogy minél több önálló, önszervező(dő) körnek tagja legyen. A patriotizmus és a lokálpatriotizmus, a közös érdekek és az egyéni szabadságjogok, az egység és az autonómia, az európaiság, a magyarság és a helyi közösségez tartozás, egység és pluralizmus így épp, hogy nem egymást kizáró, hanem egymást föltételező fogalmak Eötvös nemzeti szabadelvű téziseiben. A nyelvi, kulturális és tradícióbeli különbségek nem csupán gazdagítják a nemzetet, hanem az egyén és a társadalom, valamint az egyének közötti párbeszédhez nyújtanak segítséget.
Ezen a ponton merül föl – Eötvös és Tocqueville gondolkodásában is – a decentralizáció kérdése. A központi hatalom mindig arra törekszik, hogy befolyását minden eszközzel az egyén magánszférája és az autonóm közösségek fölé emelje. Az erőviszonyok helyes elosztása és eloszlása, a hatalommegosztás jelenti a jól összehangolt nemzeti szabadelvű állam sarokkövét. Bizonyos, az egész állam szempontjából meghatározó területeket központosítania kell – hiszen ez a hatékony államműködés alapfeltétele –, ám az ezek körén kívül eső tartományok, a helyi közösségeket érintő kérdések esetén a döntést a teljes körű autonómiával felruházott helyi testületekre kell bízni.
Az erős központi hatalom tehát alapfeltétele egy állam hatékony működésének. Ám ha az államhatalom befolyását, ellenőrző jogkörét minden helyi közösségre és a magánszférára is ki akarja terjeszteni, vagyis abszolút, totális hatalomra tör, végül saját összehangolt működését veszélyezteti. A központi hatalomnak tehát evidens érdeke, hogy központosító törekvései csak azokra a területekre terjedjenek ki, melyeket hatékonyan át tud fogni, és hatékonyan tudja azokat koordinálni, vagyis amelyek ellenőrzése és egy kézben tartása az állam működésének feltételét jelentik. Ily módon erejét nem aprózza el helyi kérdések megvitatásával, és minden energiáját egy tekintélyes, azonban kizárólag a saját szféráján belül mozgó hatalom kiépítésére és erõsítésére összpontosíthatja.
