Bevezetés
„Nincs szomorúabb dolog a világon, mint azon szerencsétlen pártoskodás, mely minden képviselő kormányban, mindég a nemzet javának felét nemcsak a közdolgokból kizárja, hanem erejeket csak arra használhatja, hogy a jó is, mit az ellenkező párt tenne, elrontassék. – Minden politikus felekezet, mely egy nagy ellenpárttal küszködik, koncessziókra kényteleníttetik; s ennek következése az, hogy az ország, mely egy tory kormány alatt talán éppen úgy gyarapodhatnék, mintha whigektől kormányoztatik, végre oly törvényeket kap, melyek sem az egyik, sem a másik párt meggyőződésének rezultátumai.” (Eötvös József)
Népi és urbánus, haza és haladás – hosszú idő óta ezeken az ellentétpárokon keresztül igyekszünk meghatározni, behatárolni jelentős szellemi áramlatokat, jellemző gondolkodásmódokat. Ezeket az áramlatokat, eszméket törekszünk belegyömöszölni annak a kétpólusú kategóriarendszernek valamelyik rekeszébe, melyek éles szétválasztása, elkülönítése leegyszerűsítő, demagóg, „vonalas” sémák eredménye. Ebben a kádári örökség szerepe elévülhetetlen, de már korábban is látjuk és tapasztaljuk, hogy hazánkban a mindenkori zóon politikón, a „politikai/politikus létező/cselekvő” e dichotomikus rendszerben mindig és visszatérően valakivel szemben határozza meg önmagát.
A „polisz ügyeiben járatos és aktív, tevőleges szerepet vivő politész/politikosz” – amennyiben a mindenkori hatalom érvényesülni engedi, vagy a maga abszolutisztikus, totális jellegénél fogva az állam(hatalom) ezt a szerepet (párt)állami keretek között, „egy személyben” magának tartja fenn, saját maga és ideológiai komisszárjai számára vindikálja – önmeghatározásának lényege az ellenkező pólussal való szembenállás. Nem csupán az attól való elkülönülés, megkülönböztetés, hanem az elkülönböződés, a différance. Létének lényege az ellentét, önmaga létjogosultságának, véleménye kizárólagos érvényének a szembenállásban történő igazolása.
Ám van lehetőségünk arra, hogy e ránk kényszerített viszonyítási rendszernek a gúzsba kötő béklyójából – vagy inkább szorító igájából – kiszabaduljunk, szétfeszítsük a láncokat. Hiszen egyszerre vagyunk az összeurópai kultúrába és a nemzeti hagyományokba mélyen beágyazottak, vagyis a dichotómia nem kell polarizált legyen. Inkább olyasmi, mint az írás mint pharmakon dichotómiája, mely egyszerre jótékony hatású és mérgező, bódító, részegítő szer. Mint a somlói borvidék gyümölcsös nedűje, melyben a megbabonázott, bűbájos szőlő egyként mutatja meg tündéri és boszorkányos természetét. Fogyasztásakor így váltja ki belőlünk az apollóni és a dionüszoszi vonást egyaránt. S ezen ellentétek újra és újra átcsapnak egymásba a lényegi, szubsztanciális mag, az universalia aurea körül.
Igen, én alapvetően konzervatív ember vagyok. Nemzeti szabadelvűnek tartom magam, szilárd értékrendszerrel és erős jellemmel, de jó adag rendszerkritikával és szociális empátiával megáldva. Az egyenlőség híve vagyok, ám számomra ez összefonódik a méltányosság kívánalmával. A társadalom a legelesettebbekkel legyen a legméltányosabb – ez az európai gondolkodás elidegeníthetetlen része –, biztosítsa számukra az esélyek egyenlőségét. Ugyanakkor méltányolja az alkotó, létrehozó, értéket teremtő tevékenységet – a mindennapos munkától a családért – természetesnek gondolt – pszichikai-fizikai, nevelési-kohéziós és a helyi kisközösségek összetartásáért végzett aktivitáson át a művészi kifejezésig. Aki eddig végigkísérte az írásaimat, láthatja, hogy ezek az alapelvek – kifejtve vagy közvetetten – szinte mindegyikben megjelennek. Most e gondolkodásmódnak a magyar nemzeti gyökereiről szeretnék írni.
A XIX. század első felének magyar nemzetfelfogása és a reformkor
„Haladni csak úgy lehet, ha míg az egyik lábunkkal előrelépünk, a másikat helyén hagyjuk.” (Eötvös József)
Klasszikus nemzettudatunk kialakulása idején nem volt kérdés, hogy – az addigi „nemesi nemzet” koncepciójának, érvényességi körének a magyar korona, a magyar állam minden polgárára való kiterjesztésével – alkotmányos fejlődésünk az evolucionista (és nem a revolucionista) utat választja. A békés, fokozatos, szilárd, a múltat nem eltörlő fejlődés útját a forradalmi szemlélettel szemben. Ebben az inerciarendszerben haza és haladás egymást feltételező, erősítő, egymástól nem függetleníthető, szorosan összefüggő, összeforró fogalmak. Ennek a nemzetfogalomnak a tételes kiterjesztése, a nemzet megerősítése megkívánta a polgári szabadságjogok kiterjesztését, és fordítva: ezen jogok kitejesztése egy erős nemzet bázisán valósulhatott csak meg. Nemzet nélkül nincs haladás, haladás nélkül nincs nemzet – s az eszme gyakorlatba való átültetése csak szilárd alapokon, a nemzeti hagyományok megtartásán keresztül lehetséges. Re-formáció, re-formálás, újragondolás, újjáalakítás, nem pedig eltörlés, felszámolás.
Így mindebből következően szabadság és nemzet éppen nem kizáró, hanem egymáson alapuló, egymást dinamikusan előrehajtó fogalmak. A magyar reformkor eszmerendszerében a nemzeti közösség az egyén jogait védő és érvényesülését prosperálóan, nem a többi polgár kárára, hanem javára, végeredményben az egész nemzet hasznára kamatoztató keret. A nemzet azt a közösséget jelenti, melyben az egyén és a társadalom fejlődése a leghatékonyabban biztosítható. E felfogásban a nemzet szabadsága, függetlensége az emberi jogok mintegy szerves, organikus, természetes velejárója. Gondoljunk bele, mit jelentett ez a Habsburg Birodalomtól való korabeli függésben! Magyarország européer, polgárosodást igenlő és igénylő erői a nemzetteremtés nem könnyű feladata előtt álltak egy olyan országban, mely csupán mérsékelt állami léttel rendelkezett, belső viszonyai pedig számos nemzetiség együttélésének rendezését követelték (volna) meg.
[Folyt. köv.]
