Bevezetés
„Nincs szomorúabb dolog a világon, mint azon szerencsétlen pártoskodás, mely minden képviselő kormányban, mindég a nemzet javának felét nemcsak a közdolgokból kizárja, hanem erejeket csak arra használhatja, hogy a jó is, mit az ellenkező párt tenne, elrontassék. – Minden politikus felekezet, mely egy nagy ellenpárttal küszködik, koncessziókra kényteleníttetik; s ennek következése az, hogy az ország, mely egy tory kormány alatt talán éppen úgy gyarapodhatnék, mintha whigektől kormányoztatik, végre oly törvényeket kap, melyek sem az egyik, sem a másik párt meggyőződésének rezultátumai.” (Eötvös József)
Népi és urbánus, haza és haladás – hosszú idő óta ezeken az ellentétpárokon keresztül igyekszünk meghatározni, behatárolni jelentős szellemi áramlatokat, jellemző gondolkodásmódokat. Ezeket az áramlatokat, eszméket törekszünk belegyömöszölni annak a kétpólusú kategóriarendszernek valamelyik rekeszébe, melyek éles szétválasztása, elkülönítése leegyszerűsítő, demagóg, „vonalas” sémák eredménye. Ebben a kádári örökség szerepe elévülhetetlen, de már korábban is látjuk és tapasztaljuk, hogy hazánkban a mindenkori zóon politikón, a „politikai/politikus létező/cselekvő” e dichotomikus rendszerben mindig és visszatérően valakivel szemben határozza meg önmagát.
A „polisz ügyeiben járatos és aktív, tevőleges szerepet vivő politész/politikosz” – amennyiben a mindenkori hatalom érvényesülni engedi, vagy a maga abszolutisztikus, totális jellegénél fogva az állam(hatalom) ezt a szerepet (párt)állami keretek között, „egy személyben” magának tartja fenn, saját maga és ideológiai komisszárjai számára vindikálja – önmeghatározásának lényege az ellenkező pólussal való szembenállás. Nem csupán az attól való elkülönülés, megkülönböztetés, hanem az elkülönböződés, a différance. Létének lényege az ellentét, önmaga létjogosultságának, véleménye kizárólagos érvényének a szembenállásban történő igazolása.
Ám van lehetőségünk arra, hogy e ránk kényszerített viszonyítási rendszernek a gúzsba kötő béklyójából – vagy inkább szorító igájából – kiszabaduljunk, szétfeszítsük a láncokat. Hiszen egyszerre vagyunk az összeurópai kultúrába és a nemzeti hagyományokba mélyen beágyazottak, vagyis a dichotómia nem kell polarizált legyen. Inkább olyasmi, mint az írás mint pharmakon dichotómiája, mely egyszerre jótékony hatású és mérgező, bódító, részegítő szer. Mint a somlói borvidék gyümölcsös nedűje, melyben a megbabonázott, bűbájos szőlő egyként mutatja meg tündéri és boszorkányos természetét. Fogyasztásakor így váltja ki belőlünk az apollóni és a dionüszoszi vonást egyaránt. S ezen ellentétek újra és újra átcsapnak egymásba a lényegi, szubsztanciális mag, az universalia aurea körül.
Igen, én alapvetően konzervatív ember vagyok. Nemzeti szabadelvűnek tartom magam, szilárd értékrendszerrel és erős jellemmel, de jó adag rendszerkritikával és szociális empátiával megáldva. Az egyenlőség híve vagyok, ám számomra ez összefonódik a méltányosság kívánalmával. A társadalom a legelesettebbekkel legyen a legméltányosabb – ez az európai gondolkodás elidegeníthetetlen része –, biztosítsa számukra az esélyek egyenlőségét. Ugyanakkor méltányolja az alkotó, létrehozó, értéket teremtő tevékenységet – a mindennapos munkától a családért – természetesnek gondolt – pszichikai-fizikai, nevelési-kohéziós és a helyi kisközösségek összetartásáért végzett aktivitáson át a művészi kifejezésig. Aki eddig végigkísérte az írásaimat, láthatja, hogy ezek az alapelvek – kifejtve vagy közvetetten – szinte mindegyikben megjelennek. Most e gondolkodásmódnak a magyar nemzeti gyökereiről szeretnék írni.
A XIX. század első felének magyar nemzetfelfogása és a reformkor
„Haladni csak úgy lehet, ha míg az egyik lábunkkal előrelépünk, a másikat helyén hagyjuk.” (Eötvös József)
Klasszikus nemzettudatunk kialakulása idején nem volt kérdés, hogy – az addigi „nemesi nemzet” koncepciójának, érvényességi körének a magyar korona, a magyar állam minden polgárára való kiterjesztésével – alkotmányos fejlődésünk az evolucionista (és nem a revolucionista) utat választja. A békés, fokozatos, szilárd, a múltat nem eltörlő fejlődés útját a forradalmi szemlélettel szemben. Ebben az inerciarendszerben haza és haladás egymást feltételező, erősítő, egymástól nem függetleníthető, szorosan összefüggő, összeforró fogalmak. Ennek a nemzetfogalomnak a tételes kiterjesztése, a nemzet megerősítése megkívánta a polgári szabadságjogok kiterjesztését, és fordítva: ezen jogok kitejesztése egy erős nemzet bázisán valósulhatott csak meg. Nemzet nélkül nincs haladás, haladás nélkül nincs nemzet – s az eszme gyakorlatba való átültetése csak szilárd alapokon, a nemzeti hagyományok megtartásán keresztül lehetséges. Re-formáció, re-formálás, újragondolás, újjáalakítás, nem pedig eltörlés, felszámolás.
Így mindebből következően szabadság és nemzet éppen nem kizáró, hanem egymáson alapuló, egymást dinamikusan előrehajtó fogalmak. A magyar reformkor eszmerendszerében a nemzeti közösség az egyén jogait védő és érvényesülését prosperálóan, nem a többi polgár kárára, hanem javára, végeredményben az egész nemzet hasznára kamatoztató keret. A nemzet azt a közösséget jelenti, melyben az egyén és a társadalom fejlődése a leghatékonyabban biztosítható. E felfogásban a nemzet szabadsága, függetlensége az emberi jogok mintegy szerves, organikus, természetes velejárója. Gondoljunk bele, mit jelentett ez a Habsburg Birodalomtól való korabeli függésben! Magyarország européer, polgárosodást igenlő és igénylő erői a nemzetteremtés nem könnyű feladata előtt álltak egy olyan országban, mely csupán mérsékelt állami léttel rendelkezett, belső viszonyai pedig számos nemzetiség együttélésének rendezését követelték (volna) meg.
A nemzeti szabadelvű állam sajátságai Eötvös Józsefnél
„Mindenekelőtt előre bocsátván, hogy én erős kormányt kívánok, úgy gondolom, hogy a kormány semmi által nem vesztheti erejét úgy, mint éppen a szólásszabadság meggátlása által. – A kormánynak legnagyobb hatalma nem azon fizikai erő, mellyel parancsait végrehajtja, hanem azon bizodalom, melyet inspirál; s vajon gyengítheti-e azt valami úgy, mintha discussióba lépni nem akar. Igaz, lehetnek környülmények, melyekben a kormány önkény által jót tehet, de vajon ilyenekben elfojthatja-e szó elleni törvények által azon titkos beszélgetéseket, melyek mintegy titkos társasággá alakulnak, mihent tiltatnak, s senki által már azért nem cáfoltathatnak meg, mert csak hason gondolatúak között váltatnak fel.” (Eötvös József)
A polgárosodás elősegítése, a polgári átalakulás véghezvitele tehát a XIX. század első fele Magyarországának korabeli viszonyai között rendkívül szorosan összefonódik a nemzeti egység megteremtésének szükségességével. A már említett nemzetiségi sokféleség azért is neuralgikus pont ebben a folyamatban, mert a Magyar Királyság területén élő nemzetiségek „nemzeti ébredése” nagyjából szintén erre az időszakra tehető. A nemzetiségi érdekek közelítésének elképzelése már ekkor felmerül, ám mint később láthatjuk, a függetlenség kivívásáért folytatott harc mindvégig megoldatlan kérdése marad.
A nemzeti és társadalmi egység gondolata a kor nemzeti szabadelvű nézetei szerint a jogok és kötelességek azonosságát vonja maga után. A magyar reformkor meghatározó nézetrendszerét egy antifeudális, polgári, nemzetigénylő és nemzetteremtő törekvés jellemzi. Európa összes jelentős ideológusára hasonló eszmeiség jellemző ekkoriban, részben konkrét egymásra hatásról is beszélhetünk, amennyiben a Tocqueville-Tunn vagy az Eötvös-Montalembert levelezést említjük. A nagy gondolkodók – legalábbis túlnyomórészt európai szinten – olyan kérdésekkel foglalkoznak, mint a központosítás és a helyi önrendelkezés viszonya vagy a köznevelés problémaköre. Az európai egység tehát intellektuális szinten egyre inkább tetten érhető. Politikai gondolkodásunkban ekkor egyszerre látható az Európához tartozás és a magyar nemzeti karakter körvonalazásának igénye. Ezek azonban nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő tényezők. Eötvös például a nemzet helyét és szerepét abban az autonóm közösségben, illetve ezen közösségek – társadalmi szervezetek, intézmények és civil alakulatok – egységében határozza meg, melyben az egyén és a társadalom érdekei összehangolhatók. Az önszervező(dő) közösségek korra jellemző szabadelvű elmélete Tocqueville műveivel mutat párhuzamot.
Eötvös államelméleti elképzeléseiben két fő tendencia kap kiemelt hangsúlyt. Egyrészt az autonóm társadalmi közösségek rendszerére épülő, de nem feltétel nélküli decentralizáció kérdése, másrészt az ehhez organikusan kapcsolódó nemzeti eszme. Koncepciójában mindennél jelentősebb szerepet kap a társadalmi és kulturális pluralizmus, valamint a központi hatalom és a helyi önkormányzat/önkormányzás viszonya. Ebben a közvetítő testületek, intézmények rendszere kardinális fontosságú. Eötvös irodalmi munkásságában is megfigyelhető az egyén és a társadalom viszonyának problematizálása. A szabadelvű társadalom létrejöttének és túlélésének záloga az egyének közötti hatékony párbeszéd és együttműködés. Az egyén ugyanis önmagában védtelen az államhatalommal, az önkénnyel vagy az egyes érdekcsoportok kisajátító törekvéseivel szemben. Ehhez olyan köztes testületekre van szükség, melyek garantálják a fékek és ellensúlyok rendszerét.
Eötvös két fő veszélyt ismer fel ekkor. Az egyik a hatalom kollektivista önkénye, a másik a magánszféra kizárólagos, szélsőségesen individualista, mások rovására történő védelmezése, hiszen mindkét magatartásforma megbontja a társadalmi kohéziót. Az egyénnek szüksége van a társadalomra, a társadalom autonóm egységeire, mivel a szabadságjogok önmagukban mit sem érnek a hatalom túlkapásaival szemben. A nemzeti szabadelvű társadalom erkölcsi fundamentumát csak az egyén társaival való tudatos együttérzése és kollektív, szociális felelősségtudata jelentheti. Ez egyben az önzetlen hazaszeretet kívánalmát is jelenti. Alkotmányos föderalizmusában a nemzet nem kizárólagos azon autonóm közösségek sorában, melyek az egyén számára lehetővé teszik a közösséghez tartozást. Ebben a tekintetben a nemzet mint közösség nem rendelkezik nagyobb jogkörrel, mint bármely más autonóm entitás – vallási felekezet, város, nemzetiség, nyelvi közösség stb.
A politikai intézmények nem követelhetnek az egyéntől teljes alávetettséget. A közvetítő hatalom szerepét az egyén szabadságának, társadalmi igazságérzetének, erkölcsi eszményeinek és politikai részvételi jogának és igényének biztosításában és megszilárdításában határozza meg. A nemzet mint közösség egyik legfontosabb szerepe, hogy összetartó erején, a politikai és hagyományközösséghez tartozás, a hazaszeretet érzésének erősítésén keresztül bátorítsa az egyént, hogy minél több önálló, önszervező(dő) körnek tagja legyen. A patriotizmus és a lokálpatriotizmus, a közös érdekek és az egyéni szabadságjogok, az egység és az autonómia, az európaiság, a magyarság és a helyi közösségez tartozás, egység és pluralizmus így épp, hogy nem egymást kizáró, hanem egymást föltételező fogalmak Eötvös nemzeti szabadelvű téziseiben. A nyelvi, kulturális és tradícióbeli különbségek nem csupán gazdagítják a nemzetet, hanem az egyén és a társadalom, valamint az egyének közötti párbeszédhez nyújtanak segítséget.
Ezen a ponton merül föl – Eötvös és Tocqueville gondolkodásában is – a decentralizáció kérdése. A központi hatalom mindig arra törekszik, hogy befolyását minden eszközzel az egyén magánszférája és az autonóm közösségek fölé emelje. Az erőviszonyok helyes elosztása és eloszlása, a hatalommegosztás jelenti a jól összehangolt nemzeti szabadelvű állam sarokkövét. Bizonyos, az egész állam szempontjából meghatározó területeket központosítania kell – hiszen ez a hatékony államműködés alapfeltétele –, ám az ezek körén kívül eső tartományok, a helyi közösségeket érintő kérdések esetén a döntést a teljes körű autonómiával felruházott helyi testületekre kell bízni.
Az erős központi hatalom tehát alapfeltétele egy állam hatékony működésének. Ám ha az államhatalom befolyását, ellenőrző jogkörét minden helyi közösségre és a magánszférára is ki akarja terjeszteni, vagyis abszolút, totális hatalomra tör, végül saját összehangolt működését veszélyezteti. A központi hatalomnak tehát evidens érdeke, hogy központosító törekvései csak azokra a területekre terjedjenek ki, melyeket hatékonyan át tud fogni, és hatékonyan tudja azokat koordinálni, vagyis amelyek ellenőrzése és egy kézben tartása az állam működésének feltételét jelentik. Ily módon erejét nem aprózza el helyi kérdések megvitatásával, és minden energiáját egy tekintélyes, azonban kizárólag a saját szféráján belül mozgó hatalom kiépítésére és erõsítésére összpontosíthatja.
Konklúzió
„Oh nézd a tölgyet, erős gyökerével
A földből szíja élte nedveit,
De felfelé hajt minden erejével,
S az éghez nyújtja lombos ágait.”
(Eötvös József)
Az előbbiek, az eötvösi elvek és azok korszerű értelmezése fényében úgy látom, hogy az erős állam, a szilárd központi kormányzás nem érhető el az államhatalom teljes „visszavon(ul)ásával”, a „minimális állam” elvével, hiszen értelem szerint ekkor a társadalmi intézmények, közösségek, csoportok és egyének képviselete, összefogása és hatékony koordinálása lehetetlenné válik. Ám ugyanígy nem vezethet eredményre a társadalmi és civil közösségek, intézmények autonómiájának végletes korlátozása, a hatalom túlzott centralizálása, totális és abszolút kiterjesztése, az „expanzív állam” tézise. Hiszen az állam nem képes a társadalom minden szegmensét – azok sajátosságait maximálisan figyelembe véve – ugyanolyan hatékonysággal ellenőrizni és koordinálni, így utóbbi esetben saját hatékony működésének lehetőségét számolja föl. Az általam helyesnek tekintett gyakorlat valahol a kettő között keresendő.
A centralizáció és decentralizáció egyensúlya csak úgy teremthető meg, ha az erős és hatékonyan működő központi hatalom, az egész nemzetet, a nemzet egységét képviselő állam erejét leginkább a társadalmi makro- és mikroközösségek, struktúrák, intézmények, közvetítő csatornák, testületek összefogására, hatékony koordinálására, valamint a hathatós társadalmi párbeszéd kialakítására és fenntartására fordítja. A jól működő társadalomban a fékek és ellensúlyok rendszere korlátozza és visszafogja az államhatalom túlkapásait, hathatós „monitoring-rendszer” működik a korrupció és a bürokrácia visszaszorítására.
Az egyéni szabadságjogok az önkénnyel szemben védelmet, a közös társadalmi célok megvalósításának lehetőségét, az egyén individuális és kollektív önmegvalósítását szavatoló közösségek keretében teljesedhetnek ki. Az autonóm, önszervező(dő) rendszerek, intézmények, civil szerveződések és a közvetítő testületek hatékony kooperációja és párbeszéde a közös nemzeti egység keretében és támogatásával, ezt az egységet erősítve valósulhat meg. Ebben a tekintetben részint példának tekintem a Cameron-féle jelenlegi brit modellt is.
[A britanniai változások okán az utolsó mondatot így módosítom: "Ebben a tekintetben részint példának tekintem a jelenlegi brit modell általános alapelveit is."]
