Az ünnep valódi lényegét akkor érthetjük meg, ha a hétköznapjainkba – munkánkba, párkapcsolatunkba, kedvteléseinkbe, szabadidős tevékenységeinkbe – belecsempésszük azt. Úgy is fogalmazhatnék: ha "karnevalizáljuk" a mindennapjainkat, egy-egy díszes csillagot helyezünk az életfa egy-egy ágára. Világegyetemünk állandó, szférikus "dallama" a legjobb példa erre. Ha felnézünk az éjszakai égboltra, rögtön megértjük az ünnep és a művészet lényegét. Bahtyin így fogalmazott: "A karnevalizáció nem külsőleges és merev séma, amely rárétegződik a kész tartalomra, hanem a művészi láttatás különösen hajlékony formája..." Az irodalomelméleti fogalmat az életre alkalmazva: ha napjainkba visszük a meghittséget, de az életörömet is – örülni, ünnepelni tudunk spontán módon.
A "karnevál" szó a "carne vale!" kifejezésből ered, aminek a jelentése kb. – saját fordításomban – 'hús, ég áldjon!' Ez a böjt előtti időszakra utal, amikor a hús megvonása előtt még utoljára magunkhoz vesszük azt. Mindez az idők folyamán zenés-táncos mulatsággá alakult. Ebben benne van az elköszönés, elbocsátás gesztusa – a húsé, az érzéki örömöké –, egyúttal viszont az áldásé, az ünnepé, a mókáé s a féktelen életörömé, ünneplésé, az érzéki örömök tombolásáé is.
Dionüszoszi, bacchusi mámor, bacchanália bakkhánsnőkkel – őket testesítik meg a karneváli táncosnők –, bor, tánc, mulatozás, tele dinamizmussal. Belülről fakadó ünneppel, aminek nincs köze a kommerszhez. Eloldozzuk, eloldjuk a kötéseket, ill. feloldjuk egymást és magunkat a kötelmek alól, hogy utána újra megkössük az égi szerződést és szigorúbban tartsuk be azt.
Az advent lényege valójában az áldásteli várakozás, a karnevalizációt itt ünnepélyessé tételként, a bensőségességre, meghittségre és átélésre érthetjük.
