„There’ll always be an England, / And England shall be free...”, dalolja elragadó hangon Vera Lynn egy régi magnetofonfelvételen, hajdanában-danában. És mi, az őt hallgatók, miközben magával ragadó bájjal énekel, elhisszük neki, hogy Anglia az a bizonyos Land of Hope and Glory, egy másik hazafias nóta tanúságtétele szerint. Ez az érzelmekkel átitatott, sodró, elbűvölő és megható hazaszeretet, melyet ez az angol honleány előad nekünk, visszaköszön saját hazafias dalainkban, mondjuk Karády Katalin szenvedélyes hangján. S melyikünket ne érintené meg ilyenkor a büszke patriotizmus érzése?
A következő néhány sorban annak kérdését fogom taglalni – elsősorban a Brexit kapcsán: hogyan lehetséges, hogy miközben Európa, a gyönyörű nő föderális államszövetséggé igyekszik csinosítani magát, addig a régi történelmi és az egyes nemzetek kollektív tudatában rögzült beidegződések aktiválódnak és újra hatni kezdenek. Mert akárhogy is nézzük, illetve látjuk, ez történik, még ha a brüsszeli bürokraták ezt nem is akarják tudomásul venni. Így valós megoldást sem próbálnak kidolgozni arra, hogy ennek vadhajtásaként – és, hangsúlyozom, nem az igazi, értéket és stabilitást jelentő patriotizmus, hazaszeretet megnyilvánulásaként! – Európa-szerte erősödik az idegengyűlölet, a mindenkit, aki nem a „nemzet gerincét” alkotja, kizáró ultranacionalizmus és a tendenciát kísérő jelenségegyüttes. S itt vissza kell mennünk egészen az egyes nemzetek kollektív tudatáig, vagy inkább tudattalanjáig, végső soron a nemzettudatok kialakulásáig.
Egy korábbi bejegyzésemben W. G. Sebaldot citáltam példaként, aki a II. világháború utáni német múltértelmezést „a felejtés narratívájának” nevezte. Számukra a történelmi tudat ezen a ponton érthetően egy gyökeres megrázkódtatást szenvedett el, ekkor egy súlyos törés következett be a közel- és távolabbi múlthoz fűződö viszonyukban. A nemzeti önértelmezésnek ez a poszttraumatikus felfogása – mind nyugaton, mind keleten, az NDK-ban még „a múltat végképp eltörölni” kommunista ideológiájától terhelten is – a hősies és önfeláldozó újjáépítésből indult ki és a felejtés konstruálta. Sebald szerint a németek időközben „vakok és hagyománytalanok” lettek. Szerinte a légibombázásokkal bekövetkezett egyfajta elvágásuk örökségüktől és származásuktól. Hasonló ez ahhoz, amelyet az európai civilizáció válsága kapcsán Sartre is észlelt, és melyet fordított vagy negatív identitásképzésnek nevezhetünk. Ez a teljes kulturális emlékezetvesztés, a múlt „kiradírozásának” élménye.
És mégis: egy német fiatal számára pl. egy Rammstein-szám meghallgatása – vagy a norvég metálegyütteseknél a viking, óészaki, germán mitológia témáira és alakjaira való tudatos építkezés/rájátszás – bizonyára elindítja azokat a kollektív tudattalanban nyugvó, a nemzettudattal összefüggő és a szocializáció folyamán a személyiségbe ivódott, ott mélyen rögzült és az egyes helyi közösségek által is beépült, megszilárdult asszociációkat, melyek mindannyiunk számára a nemzethez tartozásunk – egy adott nemzethez tartozás – részei. Vagyis a felejtés narratívája mögött azért felsejlenek lassan a kollektív emlékezet hagyományrétegei. S éppen az előbbi tendenciák, az erőltetett uniformizálás és a – nem multikulturalizmus, mert az mindig is volt: a kultúrák mindig találkoztak és szinte állandóan egymás mellett vagy egymással szimbiózisban éltek, egymást alakították!, hanem a – kultúrák összemos(ód)ása, a túltolt egy(ség)esítés miatt elemi erővel, sokszor túlzóan, rombolóan törnek felszínre.
Különösen a vidéki Angliában az anyák gyakran mesélnek a gyermekeiknek. És ezek a mesék gyakran szólnak Robin Hoodról, az angol nép – az angolszászok! – nagy, igazságosztó hőséről, aki elveszi a gazdagoktól és a szegényeknek adja a javakat, akit a betolakodó normann poroszlók üldöznek, vérdíjat tűz ki fejére a trónbitorló Földnélküli János pribékje, a gonosz és opportunista, a Brit-szigetet invázióval elárasztó, elfranciásodott normann elnyomókkal megalkuvó, nekik behódoló nottinghami seriff. És ugyanígy mesélnek bizonyára arról, hogy a „fritzek” ugyanígy el akarták foglalni az ő kedves és gyönyörűséges hazájukat, de visszaverték őket és megnyerték a háborút. Hogy a kontinensről többször is érkeztek ilyen gonosz, hódító hadak, de végül mindig megvédték Britanniát. Hogy a britek valamikor a fél világot uralták gyarmatbirodalmukkal, mindenhová ők vitték el a civilizációt, a fejlődést és ezt mindenkor, mindenáron hajlandóak is voltak megvédeni. Ezután is azok lesznek, ha repatriálják hazájukat, mert ők a dicső angolok, és a hazájuk az övék, ahol a lengyeleknek, pakiknak, románoknak és magyaroknak stb. nem sok keresnivalójuk van, s nekik az EU megmondói csak ne papoljanak, hogy mit hogyan csináljanak. Persze ezt csak az elégedetlenebb szülők mondják, sokan megelégszenek a kulturális „felsőbbrendűség” tudatával. S olyanok is akadnak, remélhetőleg nagy számban, akik megelégszenek Robin Hood meséjével és hagyományos értékek tiszteletének elültetésével és gondozásával.
Az ír anya pedig mesél a kelta mondákról, legendákról, hagyományokról, szokásokról, a szigeten a kereszténység felvételéről és az európai hagyomány átmentéséről, megőrzéséről, továbbadásáról, a sziget többszöri meghódításáról, az angol elnyomásról, a nép kizsigereléséről, a nagy éhínségről, a kivándorlásról, arról, hogy az angolok „krumplizabálóknak” csúfolják őket, a függetlenség kivívásáról, a vallásról, a köztársaságról, Észak-Írországról, az apa pedig csakhamar leviszi fiát a helyi kiskocsmába Guinness-t inni és a helyi stadionba meccset nézni. A skótok az angolokkal vívott élethalálharcokról, a királyokról, királynőkről, sajátos hagyományaikról, a Felföld szépségéről ésatöbbi, ésatöbbi. Ezeket a meséket pedig általában elmondják kontinensszerte, Flandriától Besszarábiáig, Vallóniától Moldváig, és jobb esetben erős nemzeti érzés és öntudat, büszke és szilárd egyéni és közösségi szellem lesz belőle, rosszabb esetben gyűlölködés. Nálunk is ismertek azok a jellemző toposzok, melyek személyiség- és társadalmi, közösségi fejlődésünket sok esetben meghatározzák. Mindaz, amitől magyarok vagyunk.
Le kéne már végre számolni a „föderatív Európa”, az „Európai Egyesült Államok” ábrándjával, és arra kellene törekedni, hogy az integráció ügye a stabil, konföderális államszövetség irányába haladjon tovább. A felejtés narratíváját sem tartom többé járható útnak a múlt feldolgozásában. Ahogyan a történelem dicsőséges fejezeteivel, úgy a múltbeli tragédiákkal, hovatovább bűnökkel is szembe kell nézni, a traumák feldolgozása elengedhetetlen a kollektív emlékezet számára. A múlt feldolgozásának járható útja az lenne, ha a közös hagyományokat, az egymás mellett, gyakran egymás ellenében futó narratív szálak közötti átvezető utakat, összekötő kapcsokat keresnénk, és a múlttal való fájdalmas számvetés, a történelmi tragédiák feldolgozása mellett egy erős, többrétegű, értékalapú hagyományrendszerre építve alakítanánk a múlt értékeiből kiinduló, a jelenben élő és a jövőbe tekintő nemzettudatunkat.
