Túráim alatt, mikor egy-egy meghatározó, tájformáló tereppont felé közeledem, már messziről kiszúrom az adott formát – a jellegzetes dombot, kútkávát, a mészkőszikla alakját, rajzolatát, az ösvény kanyarulatának ívét, emelkedését, lejtését –, s azt amellett, hogy eltárolom, később tájékozódási pontként is használom. Az utamat kísérő kutyaugatás és/vagy marhabőgés után tudom, hogy lakott településre értem, és azon áthaladva rendületlenül megyek tovább. Így lesz minderről egy mentális térképem, illetve pontosítom a korábbiakat. Valahogy így vagyok az évváltásokkal is, s bár tavaly számvetés/számadás/megfogadás helyett – szándékom szerint – csak beszámoltam/összegeztem/célkitűztem, most kénytelen leszek értékelni is, mert ez az év úgy alakult, hogy szükséges mérleget vonnom. S ezt azért most teszem, nem a tényleges esztendőfordulónál, mert az advent egyébként is a kegyelemteljes várakozás ideje, az áhítat előtti pillanaté.
Az áhítat, a latin devotio eredetileg az ég felé forduló ember isteneknek szóló áldozata; a halált megvető bátorsággal vállalt – kivívott, kiérdemelt, megcselekedett (amit megkövetelt nem külső kényszerként, hanem belső késztetésként a haza)! – dicső vég a csatatéren (a helytállás a halál megvetése a tettben!), az önfeláldozás az igaz ügyért, a szeretett nőért, a közösségért, ám legfőképpen önmagunkért. Adventkor az áhítat előtti pillanatban vagyunk, Krisztus születését várva, de Krisztus is így várta kereszthalálát. Ebben a kegyelemteljes időszakban, a "jó nap ez a halálra" fohászkodásával fogok most mérleget készíteni.
Egy-egy év úgy eltelik, mint ahogy a bölények átrohannak a prérin a szokásos vonulásuk alkalmával.
Így kezdtem tavaly, illetve ez év elején az összegzésemet. A kalendárium viszont úgy alakult, hogy ez az esztendő nem egy ilyen zökkenőmentes vonulás, hanem nehézségektől is tarkított, bölényugratásokkal, gyilkos vízmosásokkal, sziklafalakkal fűszerezett akadályverseny. A 2015 nyarának végén az előző kedvesemmel bekövetkezett szakítást részben a munkába temetkezve, részben az új ösvényeket egyengetve 2016 elejére nagyjából feldolgoztam és lezártam. (Voltak még elvarratlan szálak, de azokat később, főleg az év tavaszának végétől igyekeztünk letisztázni.) Az év kezdetétől viszont nagy lendülettel az új irányok felé tartó utakra koncentráltam.
Az új ösvények útjába azonban robusztus sziklamonstrumok gördültek. Egy számomra már régóta fontos, de 2015 őszén különösen azzá lett nő élete mellékösvényt vett, miután régi, megszokott, szerető közegéből kikerült. A piackutató céghez hívtam átmeneti megoldásként, és ez év elejére kezdett a versenyszférához is hozzáedződni, mikor ugrásszerű hirtelenséggel bekövetkezett traumákkal hihetetlen terhek rakódtak rá. Ott voltam mellette a bajban, kitartottam a nehéz időszakában is, melyből remélhetőleg hamarosan kilábal. Engem is megviselt ez az időszak, de szerencsésen átvészeltem.
Bródy5-ös szervezőtársammal – szövetségesemmel és fegyvertársammal – közösségi terünk programjait is igyekeztünk kellő erőbedobással megszervezni és levezetni, s ennek az erőfeszítésnek idén egyre gyakrabban meg is lett a gyümölcse. Az év őszétől a helyi vármúzeum régészetén kezdtem el dolgozni, ahol egyrészt az adattári állomány digitalizálásával, másrészt magnetométeres terepi mérésekkel foglalkozom.
Az új évben folytatódjon minden, ami előremutató volt az ideiben, a függőben lévő dolgok rendeződjenek, az új utak továbbra is a célok felé vezessenek!
